Így írunk mi kategória bejegyzései

Nyugaton

Andalogva, félve lépked az alkony
Messzi tájak gyöngyszinü bércein,
Elmerengve érzem a léptein,
Bús árnyakkal jó, közeleg,
Hosszu köntösével hozva a vékony,
Mélykék, éjszin fellegeket.

Rút barázdát szántotta nagy időnek
Karja, s tátongó sebeket reám.
Ifju lelkem sodra talán megállt,
S pókhálót fejemre a kor
Szőtt, de még bízom, letörve remélek
Hogy nem éget úgy a pokol.

Vétkező lelkem komor dala repdes;
Foszlott erkölcsök csenevész hadát
Megtagadtam, önmagam éltem át Szörnyű kínnal százezer éjt,
S elveszítve mindenem, soha csendes,
Érző lánynak csókja nem ért.

S messze tűnt a hév, mely elragadott oly
Sokszor, immár csak nyugalom kerít,
Álló tenger vesz körül engem, itt
Nincs több érzés, nincs szerelem.
Mélybe tűnt, csak szörnyű sóhaja táncol
Fájó kínnal zord szivemen.

Büszke lánggal égve vágtat az alkony,
S tűzbe hívja messze a tájakat,
Vérbe festi őket a napnyugat,
Csend ül arra, csak nyugalom
Vár, s ha egyszer túlérsz majd a Kalandon,
Megpihenhetsz ott, nyugaton.

Julien