Csak egy újabb átlagos nap az Apáczaiban. Amikor azonban sétálsz a folyosón hirtelen amerikai akcentust hallhatsz, amihez egy új arc is társul. Nem, nem fáradt vagy; ő Ryan Smith, az új angol tanárunk, aki egy csereprogram keretében érkezett hozzánk. Feltettünk neki pár kérdést, hogy ti is jobban megismerhessétek.
Tiszta Szívvel: Hogy került Magyarországra?
Ryan Smith: A Fullbright Középiskolai Tanárcsere Program keretében jöttem Magyarországra. A projekt lényege, hogy tanárokat küld más országokba. Egy amerikai férfi kezdte el a II. világháború után, aki biztos akart benne lenni, hogy egy ilyen világégés nem ismétlődik meg.
TSz: Ez a csere csak az USA és Magyarország között működik?
Ryan: Nem, más országok is részt vesznek benne. Mehettem volna az Egyesült Királyságba, Csehországba vagy Indiába, de miután összeraktam a pályázatomat, valahogy Magyarországnál kötöttem ki. Az egyik barátom a szomszédos Veres Pálné Gimnáziumban tanított, ráadásul még Hubai Katával is jóban vannak. Így volt kapcsolódási pont és éreztem, hogy ez az ország jó hely lesz nekem.
TSz: Volt már ezelőtt Magyarországon?
Ryan: Voltam már ezelőtt Angliában, Belgiumban, Svájcban, Spanyolországban és Franciaországban, de Magyarországon vagy bárhol máshol Közép-Európában még soha. Nagyon izgatott voltam előtte, mert azt hallottam, hogy ez a régió nagyon alulértékelt, hogy Budapest nem olyan érdekes mint mondjuk Párizs vagy London. Én azt mondom, hogy Budapest is egy remek hely.
TSz: Hogy látja Budapestet? Hova szeretne még ellátogatni ittléte alatt?
Ryan: Szeretem ezt a várost, mert nagyon szép. Az emberek sokkal vendégszeretőbbek, segítőkészebbek és kedvesebbek mint máshol, ezért alig várom, hogy többet láthassak Közép-Európából. Valamelyik hétvégén például Egerben voltunk, és szeretnénk még megnézni Bécset és Pozsonyt, és talán Horvátországot is.
Tsz: A családja is szereti Budapestet?
Ryan: Igen, imádják, különösen a négyéves lányom, Pearl. Szerinte itt lenni és magyarul tanulni mókás. Már megtanult számolni … talán gyorsabban mint én. Más szavakat is tud már, és nem vagyok benne biztos, hogy minden szónak a jelentését tudja, de nem fél próbálkozni. Rajong a játszóterekért is, bármivel képes játszani. A feleségem, Holly is szeret itt élni; a kedvencei a kiváló éttermek és a tömegközlekedés, ezért gyakran villamosozik és metrozik. A kisebbik lányomnak, Harpernek fogalma sincs róla, hogy mi történik körülötte. Most féléves, és elég vicces, hogy mire hazamegyünk többet élt Magyarországon mint otthon. Talán megtanítjuk neki, hogy „Apa” és „Anya”, és örökre így fog hívni minket.
TSz: Nem nagyon ismeri még a magyar nyelvet; hogyan boldogulnak?
Ryan: Igen, kicsit valóban nehéz. Mielőtt idejöttünk megpróbáltunk magyarul tanulni tízféle különböző CD segítségével, így mondjuk ismerjük a „Jó napot!” és a „Beszél angolul” kifejezéseket. A szomszédunk egy öreg néni, aki mindig beszél hozzánk, amikor elmegyünk mellette. Mondtuk neki, hogy „bocsánat, nem értem”, de még mindig lelkesen magyaráz, szóval meghallgatjuk és közben mosolygunk. Másik vicces történet: az IKEA-ban voltunk éppen takarót venni és négy órát töltöttünk ott. Nehéz volt megtalálni bármit is, mert minden becsomagolva és mindenhol magyar feliratok.
TSz: Mik a különbségek köztünk és az amerikai diákok közt?
Ryan: Ahogy látom, a magyar diákok sokkal tisztelettudóbbak és segítőkészebbek. Az otthoni diákjaim folyamatosan beszélgetnek az órák alatt, hangosak, papírgalacsinokat dobálnak. Érdekes különbség viszont, hogy nálunk otthon van iskolaköpeny.