Cikk kategória bejegyzései

Az online és a valós önkép

Az online és a valós önkép
 Mostanság mindannyian egy kicsit többet vagyunk otthon, mint kellene vagy mint szeretnénk. Remélhetőleg a barátainkkal azért így is tudunk személyesen is találkozni olykor-olykor, de a szociális média és felületei most, hogy kevesebbet lehetünk társaságban, óhatatlanul nagyobb szerepet játszanak életünkben. Ebben a cikkben többek között azt is boncolgatjuk, mennyire lehet egy személyt megismerni, barátságokat építeni egy emberrel az interneten megismert énje alapján. 



Egy-egy szürkébb hétköznap, hazafelé menet sokszor szoktam magamat szórakoztatni azzal, hogy a tömegközlekedésen utazókat figyelem. Vannak, akik csak álldogálnak, egyesek olvasásra használják ki a hazaút idejét. Sokan viszont a telefonjukba mélyedve utaznak, a telefonozó, szörfölő emberek a közlekedő tömeg egyre nagyobb hányadát teszik ki.



Van, aki folyamatosan a telefonját nézi, mások csak egy-egy unottabb pillanatukban veszik elő az eszközt. A közösségi médiában általában a minél pozitívabb benyomás elérése a cél.

A felhasználók megtehetik, hogy elrejtik negatívabb, előnytelen tulajdonságaikat, hiszen (remélhetőleg) teljes kontrollt élveznek az általuk megosztott tartalmak fölött.

A  szociális  felületeken  sokszor  lényegesen  bátrabban,  bevállalósabban  viselkedünk  (elég  csak  a  társadalmilag  megosztó  tartalmak  alatt  kialakuló  kommentháborúkra  gondolni), mivel  nem  szembesülünk  a  másik  fél  érzelmi  reakciójával,  és  a többi  ember  véleményével  is  csak  közvetve,  írásban  és  reakciójeleken  keresztül  találkozunk.

A  legtöbb  ember  a  semleges,  pozitív  tartalom  megosztásáért dicséretet,  elismerést  kap.  Általában  az  is  boldogabb  lesz  tőle ,   aki  lájkol  vagy  bármiféle  pozitív  visszajelzést  ad  a  megosztott  tartalomra  (hiszen  kimutatta  törődését,  szeretetét), csakúgy,  mint  a  tartalom  megosztója,  mivel  visszaigazolást nyer  arról,  hogy  értékes,  érdekes  tagja  a  közösségnek.  Mindannyiunk  társaságában  van  néhány  ember,  aki  a  különböző  üzenetküldő  alkalmazásokon  (Messenger,  Snapchat,  Slack)  érkező  üzenetekre  azonnal  reagál,  visszajelzést  ad.  A  folyamatos  online  jelenlétnek  köszönhetően  azonban  előfordulhat, hogy  az  egyéb  tevékenységekre  kevesebb  figyelem  jut,  esetleg néhány  tevékenység  az  odafigyelés  hiánya  miatt  elsikkad.

A  lájkolás,  internetes  tetszésnyilvánítás  afféle  „lelki  simogat ás“,  visszajelzés  is  lehet  arról,  hogy  egy  közösség  elfogadja az  egyént.

Ameddig  a  mások  irányába  való  megfelelni  vágyás  nem  válik kényszerré,  a  szociális  média  használata  boldogabbá  is  teheti az  egyént,  ezen  kívül  egy  jól  felépített  közösségi  média  jelenlét   nagy  előnyt  jelenthet  ismerkedéskor,  de  akár  a  vágyott  állás,  munka  megpályázása  során  is.

Gyakorta  megfigyelhető  jelenség,  hogy  a  kisebb  önbizalommal  rendelkező  személyek,  a  negatív  visszajelzésre  érzékenyebben  reagálnak,  sokszor  akár  az  adott  poszt  törlésével.

Ha  negatív  visszajelzéssel  találkozunk,  fontos  észben  tartanunk,  hogy  a  kommentelő  sokszor  a  saját  feszültségét  vezeti  le  így. Ilyenkor  általában  elég  az,  ha  megkérdezzük  a  hozzászólás  szerzőjét,   hogy  mi  váltotta  ki  az  elutasító  reakciót. Ilyenkor a  kommentelő  sokszor  a  bejegyzés  törlésével  válaszol,  mivel nem  gondolja  végig,  hogy  valóban  jogos  volt-e  a  kritika.  A  hozzászólás  szerzője  sokszor  azt  akarja  látni,  hogy  a  visszajelzései  bántanak minket,  hogy  befolyásolni  tud  minket.  Azzal, hogy higgadtan  visszakérdezünk,  a  befolyásolást  utasítjuk  el,  ezzel  a  visszajelzés  írója  a legtöbbször  nem  tud  mit  kezdeni. Mindannyiunk  tásaságában  van  néhány  ember,  aki  a  különböző  üzenetküldő  alkalmazásokon  (Messenger,  Snapchat,  Slack)  érkező  üzenetekre  azonnal  reagál,  visszajelzést  ad.  A folyamatos online jelenlétnek  köszönhetően  azonban  előfordulhat,  hogy  az  egyéb  tevékenységekre  kevesebb  figyelem  jut,  esetleg  néhány  tevékenység  az  odafigyelés  hiánya  miatt  elsikkad. A  közösségi  médiában  kialakított  „online  képünket“  mi  magunk  alakítjuk,  így  valakinek  a  Facebook-  és  egyéb  profiljaiból  valamennyire a  személy  tulajdonságaira,  személyiségére  is  következtethetünk.

Ha  egy  oldalon  kizárólag  önreklámozó  tartalommal  találkozunk,  előfordulhat,  hogy  az  oldal  készítője  olyasmiről  akar  meggyőzni minket, amiben  talán  ő  maga  sem  biztos.

A  közösségi  médiában  egy  személyről  kialakult  benyomásokat  érdemes  fenntartásokkal  kezelni,  hiszen egy  internetes  böngészés  ritkán  ad  teljes  képet  egy személyről. A közösségi médiában való jelenlét különösen fontos lehet a  közéleti  szereplők,  ismertebb  személyiségek számára  is.    Ők sokszor egész  csapatokat  alkalmaznak,  akiknek  feladata  az  adott  személy  megfelelő  ábrázolása,  a  kívánatos  benyomás  keltése  a  médiában. A  közösségi  oldalak  súlyát  a  mindennapi  életben  jól  mutatja,  hogy például  a  karantén  miatti  korlátozásokat  is  először  közösségi  oldalakon  jelentették  be,  még  mielőtt  a  hivatalos  értesítés  megjelent volna. A  nemrégiben  lezajlott  amerikai  elnökválasztás  kapcsán  is  sokat  olvashattunk  a  közösségi  oldalak  szerepéről  a  politikában,  a  közügyekben.

Sokunk  ma  már  a  hírekre,  információkra  is  különféle  közösségi  oldalakon  tesz  szert.  Az  ilyen  jellegű  hír-  és  tartalommegosztás  jelentős hátránya,  hogy  szemben  a  „hagyományos”  internetes  híroldalakkal, amelyek  mögött  legtöbbször  szerkesztői  csapat  áll,  a  szociális  felületeken  terjedő  híreket  gyakran  nem  ellenőrzik,  és  sok  felhasználó tényként  kezeli  az  ott  olvasott,  sok  esetben  hamis  vagy  információkat  ferdítő  cikkeket.        

A hírek, a hírfolyamunkban megjelenő bejegyzések sokszor ismeretlen szerzőktől származnak, ráadásul általában nem fedik le teljesen a valóságot. Egy időben elterjedtek voltak az „Instagram vs.valóság” és ehhez hasonló néven futó kihívások. Ezek olyan fotókat tartalmaztak, ahol a kép alanyai a közösségi médiában róluk fellelhető képek mellé egy mindennapi élet-helyzetben, különösebb előkészületek nélkül készült (valósághű) képet illesztettek.



Nem érdemes tehát ismerkedéskor, barátkozáskor kizárólag valakinek a profilja alapján eldönteni (bár az kétségtelen, hogy valakinek a személyiségére a szociális-média jelenlét alapján is következtet-hetünk), hogy milyen ember is valójában, a barátkozást, az élmények közös megélését a barátok társaságában eltöltött időt semmi sem pótolhatja. Még a közösségi média sem.

A cikk Szabó Vencel írása.

Zenészek és énekesek a jövőben

Manapság gyakran téma a beszélgetések során az eltűnő munkahelyek sorsa. De vajon találunk olyan szakmákat, amelyeket nem darál be a robotika húsz év múlva? Ebben a cikkben osztanám meg veletek véleményemet arról, vajon mit tartogat a zeneiparban dolgozó emberek számára a jövő.

Sajnos vagy nem sajnos, a világ a 21. században rohamosan változik, fejlődik. Egyre több munkát végeznek számítógépek segítségével, és nagyon sok területen, szakmában már teljesen felváltották az emberek kemény munkáját az előre beprogramozott gépek. A vélemények megoszlanak erről a témáról – valaki szerint szükségünk van rájuk, hogy segítsék a munkánkat, legalább addig se nekünk kell dolgozni, valakik szerint (és őszintén szólva, én is ezt a tábort erősítem) viszont a sok gép elveszi azoknak az embereknek a lehetőségét a munkavégzéstől, akik az adott területen szeretnék pályafutásukat folytatni. De szerencsére közel se minden foglalkozást veszélyeztet a robotika, bőven találunk olyan szakmákat, ahol nem lehet a dolgozókat gépekkel, algoritmusokkal helyettesíteni. Ezek főleg olyan munkák, mint például a pszichológia, ahol az emberek érzelmek segítségével kommunikálnak – hiszen hogy is tudná lelki problémáinkat egy gép megérteni? Azonban ez a cikk most nem a pszichológusokról szól, bármilyen szép is a szakmájuk. Vessünk pillantást a zeneiparban dolgozókra: énekesek, zenészek, dalszövegírók tömegeivel találkozhatunk nap mint nap az interneten, közösségi médiában vagy akár élőben is, ha szerencsénk van. Tegyük fel a kérdést magunkban: vajon az ő munkásságuk kicserélhető mesterséges intelligenciákkal? Hadd tippeljek, elsőre mindenki nemmel válaszolna erre. De ne legyünk teljesen meggyőződve arról, hogy ezt az iparágat nem fenyegeti számtalan, az automatizációhoz köthető ok, ami miatt jelentős problémákkal kell megküzdjön a közeljövőben. Bár sikeres dalszövegeket nagyon valószínűtlen, hogy lehetne számítógépek segítségével írni, gépek által generált hangeffektekkel ma már közel mindenféle hangszer hangját képesek lejátszani. Vajon ez jelentheti azt, hogy a komolyzenei pályán dolgozók, illetve a könnyűzenei hangszerelők munkája a végéhez közeledik?

Véleményem  szerint  nem,  hiszen  amíg  az  emberiség  létezik,  a  többség  zenét  fog  hallgatni,  sokan  fognak  zenét  írni, dallamokat  fognak  dúdolni,  régieket  és  újakat,  hangszereken  fognak  játszani,  és  nem  csak  mesterségesen  létrehozott dallamokat  fogunk  hallgatni.  Más  területen  pedig  nem  gondolom,  hogy  nagy  változásokra  kényszerítené  a  zeneipart  a robotizáció  a  jövőben,  kisebb  változásokra  természetesen mindenki  számíthat,  ahogy  az  élet  egyéb  területein  is,  de egy  egész  iparágat  és  több  millió  ember  munkahelyét  befolyásoló átalakulás nem valószínű, hogy végbe fog menni. De  miért  is  aggódnánk  kedvenc  előadóinkért,  hiszen  ők is,  akárcsak  a  már  említett  pszichológusok,  az  érzelmeiket közvetítik,  amikkel  gyakran  tudunk  azonosulni  –  ezért  is  rajongunk  értük  annyira.  Képzeljük  el,  hogy  húsz-harminc  év múlva olyan érzelmes szövegeket próbálunk a magunkénak érezni,  amelyeket  számítógépek  vagy  mesterséges  intelligenciájú  robotok  írtak.  Számomra  ez  elképzelhetetlen,  mert az  emberek  nem  gondolom,  hogy  át  akarnának  hasonló  eseteket  élni,  és  ragaszkodni  fognak  a  legjobb  dalszövegírókhoz. Talán  mások  más  véleményen  vannak,  ám  számomra  így néz  ki  kedvenceink  jövője,  és  szívből  remélem,  hogy  nem  alakul  majd  másképp  az  élet,  hiszen  az  az  egész  világot  megváltoztatná, és nem a legjobb irányba. A zene és a zenészek iránti  szeretet  az  egyik  legjelentősebb  dolog,  ami  mindenkit összeköt a Földön, és talán békét teremthet a világban.

A cikket Nyári Borbála írta, amit ezúton is köszönünk.

 

 

Farsang

Jó hangulat, nevetés, zene, beszélgetés. Kell ennél több?DSC_0720

Apáczai. Farsang. Szerintem kevés rosszabb rémképe van egy apáczaisnak, mint iskola után még bent maradni és tanári felügyelet alatt kulturáltan szórakozni. Az általános közöny itt is megjelenik a programmal kapcsolatban, mint mindenhol. Ha nem kötelező, akkor kevesen, vagy szinte alig jönnek el.

Hogy miért nem vonzóak ezek a programok? Fáradtak vagyunk, vagy unalmasnak találjuk, esetleg máshol jobban el tudjuk tölteni az időt. Ezekre a programokra eljönni nem menő dolog, nem úgy él a fejünkben, mint egy jó program. Ez igazából nem csak a farsang problémája, az utcabál sem volt már igazán működőképes az elmúlt két évben, először még új volt, jó volt, aztán már senki nem lelkesedett érte. A kosaras éjszakán sem tolonganak a jelentkezők, pedig ott is vannak olyanok, akik nem sportolnak, hanem beszélgetnek, ismerkednek. Valószínűleg, ha az Apáczai Napokon részt venni nem lenne kötelező, akkor nagyjából ugyanaz a 30-40 ember menne el rá, mint a farsangra vagy a kosaras éjszakára. És ez bárki bármit mond, meglepő. A legtöbb diák passzivitása, érdektelensége lehúzza a többieket is és így nagyon nehéz az iskolában bármilyen közösséget teremteni. Pedig alapvetően a tanuláson kívül az ismerkedés, a szocializációs képességek fejlesztése is nagyon fontos.

Persze lehet, hogy a felnőttektől vesszük át ezt a mintát, mert a szüleink sem lelkesek és nem vesznek aktívan részt az iskola bármilyen támogatásában, és ez sajnálatos dolog. De néha akkor is érdemes kipróbálni ezeket a programokat, ha az ember azt gondolná, hogy unalmas, hogy rossz, és lehet, hogy mégsem. Ajánlóként pedig mesélnék az idei farsangról.

Február huszadikán a diákönkormányzat szervezésében került megrendezésre. Nagyon jó szervezéssel. Volt számháború, ahol ugyan nem hirdettek győztest, de szerintem azon vettek részt a legtöbben. Nagy sor állt még Renner Anna és Kaltenecker Bálint jós standjánál, akik megjósolták, mi várható a jövőben, meddig fogsz élni, a nevetés garantált volt, habár Anna ijesztő sikolyai néha elgondolkodtattak az apáczaisok értelmi képességeiről. Volt egy „kötéllabirintus” vagy nem is tudom, minek nevezzem. A lényege az volt, hogy át kellett bújni közöttük és nem szabadott hozzáérni a kötelekhez, ha ez sikerült, kaptál egy „nyertél” cetlit, amit a büfénél be lehetett váltani. Volt limbó, illetve újságpapíron táncolás, amit én és Áron remekül kiviteleztünk annak ellenére, hogy mi voltunk az egyedüliek, akik párban táncoltunk az újságpapíron.(ha valakinek van felvétele erről a csodás táncunkról juttassa el hozzánk)DSC_0679

A jelmezverseny győztese az autópálya/autóút lett, emellett a Sheldon Cooper-díjat a Higany nyerte. Ötletes jelmez volt még a kilencedikes lányoké, akik Johnny Depp különböző szerepeinek öltöztek (Komjáthy Lili, Bekker Zsófi, Nagy Rebeka, Ördög Enikő).

Összességében egy baromi jó esténk volt és nem csalódtam az idei szervezésben. Habár még mindig számon kérem a vezetőségen, hogy ők miért nem öltöztek be, mert a zöld póló nem számít beöltözésnek, de ezen kívül minden rendben volt.

Szóval remélem, hogy jövőre is jól szórakozunk, és még többen eljönnek.

Köszönjük az ID-nek a szervezést, és a felügyelőtanároknak, hogy a szabadidejüket ránk áldozták.

Szalai Rebeka

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.654926837964047.1073741831.264181460371922&type=3

Képek, amit úgyszintén nekem köszönhettek.

Létezhet-e a Mikulás?

Kedves Olvasóink!

Mikulás ünnepének másnapján szeretnénk kedveskedni Nektek a Mikulás létezésének eddigi legalaposabb tudományos cáfolatával, amit mostanára már bizonyára sokatok ismer (megjelent egyik tavalyi számunkban is ;)), valamint azt az elvet követve, hogy hallgattassék meg a másik fél is,  megosztjuk Veletek Larry Silverberg professzor, a Mikulással kapcsolatos számítások szaktekintélyének gondolatmenetét azzal kapcsolatban, hogy hogyan létezhet mégis. Létezhet-e a Mikulás? bővebben…

Szellemek az Apáczaiban

Télbe fordult az ősz, meztelenre vetkőztek a fák és előkerültek a kabátok, sálak és sapkák. A boltokban már október utolsó heteiben megjelent a karácsonyi dekoráció, és idő előtt árulták a sült gesztenyét, forralt bort a karácsonyi bevásárlóktól nyüzsgő utcákon. A Vörösmarty téren hatalmas a tömeg, a nyálas karácsonyi dalok már a könyökünkön jönnek ki, mire aktuálisak lesznek. Ilyenkor a „csengő” szóról az ember száncsengőre, a Mikulásra, vagy egyéb kellemes dologra asszociál. A diák szemei előtt azonban megjelenik a kép: odakinn borongós az idő, álmosító lámpafényben diákok ülnek padokon, minden gyötrelmük ellenére nevetnek valamin. Ekkor a csengő megszólal. A folyosó végén felsejlik a tanár alakja, kezében szinte világítanak a fehér lapok: dolgozat. Szellemek az Apáczaiban bővebben…

“A magyar diákok sokkal tisztelettudóbbak” – Interjú Ryan Smith tanár úrral

Csak egy újabb átlagos nap az Apáczaiban. Amikor azonban sétálsz a folyosón hirtelen amerikai akcentust hallhatsz, amihez egy új arc is társul. Nem, nem fáradt vagy; ő Ryan Smith, az új angol tanárunk, aki egy csereprogram keretében érkezett hozzánk. Feltettünk neki pár kérdést, hogy ti is jobban megismerhessétek.

Tiszta Szívvel: Hogy került Magyarországra? “A magyar diákok sokkal tisztelettudóbbak” – Interjú Ryan Smith tanár úrral bővebben…