Filmajánló: Felhőatlasz

Hat kor, hat filmstílus, egy elképesztő zene és egy testvérpár, aki ezt filmre vitte: ez a Felhőatlasz.

A történet az 1800-as évek közepén kezdődik és egészen a távoli jövőig vezeti a nézőt, miközben minden egyes kort más-más stílusban dolgoz fel, krimitől, a komédián keresztül, egészen a posztapokaliptikus sci-fi-ig. A cselekmény röviden: Míg a 18. század közepén, egy megbetegedett kereskedő (Jim Sturgess) próbál megküzdeni a Csendes-óceáni utazása alatt összeszedett betegségével és közben elengedni a korban teljesen elfogadott rasszizmusát egy potyautas rabszolgának köszönhetően, addig kevesebb, mint egy évszázaddal később egy melegsége miatt kitagadott, szegény, bár eléggé arrogáns zeneszerző (Ben Whishaw) bontogatja szárnyait egy másik, már kiöregedő félben lévő zeneszerző kezei alatt és őt visszatéréséhez segítve. Eközben 1973-ban San Franciscóban egy apja nyomdokaiba lépni akaró újságíró (Halle Berry) próbálja leleplezni egy nemsokára beindított atomerőmű körüli titkokat, 2012-ben pedig egy nagyzoló könyvkiadó (Jim Broadbent) kerül nagy gondba meggondolatlansága és egy kis bosszúra vágyó testvére miatt, aki tudta nélkül egy öregek otthonába záratja. Kicsit több mint egy évszázad múlva találkozunk újra. Itt egy eredetileg pincérnőnek szánt klón (Doona Bae) útját követhetjük végig egy forradalom élére állásáig, majd nagyjából kétszáz évvel később, a Föld megmaradt lakóinak istennőjeként láthatjuk újra. Itt a Föld szinte teljes lakossága kipusztult már egy ismeretlen eseménynek köszönhetően, és mikor egyiküknek (Tom Hanks) segítenie kell egy „jövőlátónak” (vagyis az emberiség azon fele egyik tagjának, akik a fennmaradt technológiát birtokolják), a kannibál konákok mellett saját démonát, vagy talán magát a hitük szerinti ördögöt, öreg Georgiet is le kell győznie túlélésükért. A film alapja egy David Mitchell által írt elég terebélyes, nagyjából 580 oldalas könyv, amit a Wachowski testvérek és Tom Tykver, a német rendező meglepően hűen adaptáltak. Bár sok helyen a sztori jelentősen le lett egyszerűsítve, a vége pedig sokak szerint felszínes és elnagyolt lett, ez – jobban belegondolva – szinte elkerülhetetlen volt, hisz mind a közízlésnek, mind egy nézhető időintervallumnak meg kellett felelnie a végeredménynek. A nagyjából három órás filmben pedig egy felesleges jelenet sincs, erre nem lehet panasz. Sikere azon is múlott, hogy ez a hat nagyon különböző történet egy kerek egészet alkosson és ennek a megoldását emberfeletti profizmussal végezték. Míg a történetek csak ritkán és szinte csak jelzésértékűen vannak összekötve, addig a mesteri vágás, a mindenhol visszatérő zene és színészek mind megerősítik a tudatot, hogy ez bizony egy világ. Az utóbbihoz jegyzem meg: elképesztő sminkesek és színészi munkák kellettek, még többszöri újranézésre is jó játék az keresgélni, hogy melyik karakter melyik színészt rejti. A film persze nem tökéletes, sőt kifejezetten megosztotta nézőközönségét, így nem beszélhetek róla kizárólag szuperlatívuszokban. A néhány (könyvet nem ismerőknek) meglepően brutális jelenet és fordulat ellenére ez a film hozza a hollywoodi naivitást és az epikussághoz való ragaszkodást. Véleményem szerint túlzottan éles határt vág fekete és fehér, jó és rossz közé, és pláne az alapművet ismerve túl kevésszer hagyja, hogy a realitást kölcsönző keserűség eluralkodjon rajtunk. Persze ez amiatt is fontos volt, mivel az alapjául szolgáló könyv nyers őszintesége valószínűleg eladhatatlan lett volna, márpedig így sem, vagy csak alig hozta vissza óriási költségeit. (Egy példa egy jelentős és szerintem zavaró változtatásra, bár szigorúan SPOILERES: míg a filmben a közeli jövőben az ellenállás egy drámai csatában esik el, bár célját eléri, miszerint az emberek figyelmét felhívja arra, hogy a klónok nem is különböznek an – nyira az emberektől, addig könyvben a végén kiderül, hogy a látszólagos összeesküvés egyedüli célja az volt, hogy az emberekben bizalmatlanságot keltsenek a fabrikánsok, vagyis a klónok iránt egy új törvény kapcsán, Sonmit pedig céljuk elérését követően szándékosan elfogatják és kivégeztetik.) A film inspiráló mivolta viszont sok embernek pont ebben a naivitásban rejlik, hisz üzenete, hogy akármilyen rossznak is látszik a helyzet, akármennyire is nem látjuk a kiutat az emberiség kegyetlenségéből, az emberi jóság, ha néhol megbújva is, de mindenhol ott van, és hogy akármennyire is aprónak érezzük magunkat, mind egy nagyobb egész része vagyunk, eléggé motiváló. Végérvényben ez a film egy monumentális, eközben karakterein keresztül mégis borzasztóan személyes, lelkesítő történetet mesél el. Garantáltan segít visszaszerezni az ember emberiségbe vetett hitét, miközben szemet gyönyörködtető látványban részesíti a nézőt. Ha viszont kíváncsi lennél a megjelenített témák komolyabb és nyersebb kidolgozására, ajánlom, hogy olvasd el a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem bírod majd letenni – bár a film zenéjének meghallgatása így is erősen ajánlott.

Zenészek és énekesek a jövőben

Manapság gyakran téma a beszélgetések során az eltűnő munkahelyek sorsa. De vajon találunk olyan szakmákat, amelyeket nem darál be a robotika húsz év múlva? Ebben a cikkben osztanám meg veletek véleményemet arról, vajon mit tartogat a zeneiparban dolgozó emberek számára a jövő.

Sajnos vagy nem sajnos, a világ a 21. században rohamosan változik, fejlődik. Egyre több munkát végeznek számítógépek segítségével, és nagyon sok területen, szakmában már teljesen felváltották az emberek kemény munkáját az előre beprogramozott gépek. A vélemények megoszlanak erről a témáról – valaki szerint szükségünk van rájuk, hogy segítsék a munkánkat, legalább addig se nekünk kell dolgozni, valakik szerint (és őszintén szólva, én is ezt a tábort erősítem) viszont a sok gép elveszi azoknak az embereknek a lehetőségét a munkavégzéstől, akik az adott területen szeretnék pályafutásukat folytatni. De szerencsére közel se minden foglalkozást veszélyeztet a robotika, bőven találunk olyan szakmákat, ahol nem lehet a dolgozókat gépekkel, algoritmusokkal helyettesíteni. Ezek főleg olyan munkák, mint például a pszichológia, ahol az emberek érzelmek segítségével kommunikálnak – hiszen hogy is tudná lelki problémáinkat egy gép megérteni? Azonban ez a cikk most nem a pszichológusokról szól, bármilyen szép is a szakmájuk. Vessünk pillantást a zeneiparban dolgozókra: énekesek, zenészek, dalszövegírók tömegeivel találkozhatunk nap mint nap az interneten, közösségi médiában vagy akár élőben is, ha szerencsénk van. Tegyük fel a kérdést magunkban: vajon az ő munkásságuk kicserélhető mesterséges intelligenciákkal? Hadd tippeljek, elsőre mindenki nemmel válaszolna erre. De ne legyünk teljesen meggyőződve arról, hogy ezt az iparágat nem fenyegeti számtalan, az automatizációhoz köthető ok, ami miatt jelentős problémákkal kell megküzdjön a közeljövőben. Bár sikeres dalszövegeket nagyon valószínűtlen, hogy lehetne számítógépek segítségével írni, gépek által generált hangeffektekkel ma már közel mindenféle hangszer hangját képesek lejátszani. Vajon ez jelentheti azt, hogy a komolyzenei pályán dolgozók, illetve a könnyűzenei hangszerelők munkája a végéhez közeledik?

Véleményem  szerint  nem,  hiszen  amíg  az  emberiség  létezik,  a  többség  zenét  fog  hallgatni,  sokan  fognak  zenét  írni, dallamokat  fognak  dúdolni,  régieket  és  újakat,  hangszereken  fognak  játszani,  és  nem  csak  mesterségesen  létrehozott dallamokat  fogunk  hallgatni.  Más  területen  pedig  nem  gondolom,  hogy  nagy  változásokra  kényszerítené  a  zeneipart  a robotizáció  a  jövőben,  kisebb  változásokra  természetesen mindenki  számíthat,  ahogy  az  élet  egyéb  területein  is,  de egy  egész  iparágat  és  több  millió  ember  munkahelyét  befolyásoló átalakulás nem valószínű, hogy végbe fog menni. De  miért  is  aggódnánk  kedvenc  előadóinkért,  hiszen  ők is,  akárcsak  a  már  említett  pszichológusok,  az  érzelmeiket közvetítik,  amikkel  gyakran  tudunk  azonosulni  –  ezért  is  rajongunk  értük  annyira.  Képzeljük  el,  hogy  húsz-harminc  év múlva olyan érzelmes szövegeket próbálunk a magunkénak érezni,  amelyeket  számítógépek  vagy  mesterséges  intelligenciájú  robotok  írtak.  Számomra  ez  elképzelhetetlen,  mert az  emberek  nem  gondolom,  hogy  át  akarnának  hasonló  eseteket  élni,  és  ragaszkodni  fognak  a  legjobb  dalszövegírókhoz. Talán  mások  más  véleményen  vannak,  ám  számomra  így néz  ki  kedvenceink  jövője,  és  szívből  remélem,  hogy  nem  alakul  majd  másképp  az  élet,  hiszen  az  az  egész  világot  megváltoztatná, és nem a legjobb irányba. A zene és a zenészek iránti  szeretet  az  egyik  legjelentősebb  dolog,  ami  mindenkit összeköt a Földön, és talán békét teremthet a világban.

A cikket Nyári Borbála írta, amit ezúton is köszönünk.