Az online és a valós önkép Mostanság mindannyian egy kicsit többet vagyunk otthon, mint kellene vagy mint szeretnénk. Remélhetőleg a barátainkkal azért így is tudunk személyesen is találkozni olykor-olykor, de a szociális média és felületei most, hogy kevesebbet lehetünk társaságban, óhatatlanul nagyobb szerepet játszanak életünkben. Ebben a cikkben többek között azt is boncolgatjuk, mennyire lehet egy személyt megismerni, barátságokat építeni egy emberrel az interneten megismert énje alapján.Egy-egy szürkébb hétköznap, hazafelé menet sokszor szoktam magamat szórakoztatni azzal, hogy a tömegközlekedésen utazókat figyelem. Vannak, akik csak álldogálnak, egyesek olvasásra használják ki a hazaút idejét. Sokan viszont a telefonjukba mélyedve utaznak, a telefonozó, szörfölő emberek a közlekedő tömeg egyre nagyobb hányadát teszik ki. Van, aki folyamatosan a telefonját nézi, mások csak egy-egy unottabb pillanatukban veszik elő az eszközt. A közösségi médiában általában a minél pozitívabb benyomás elérése a cél. A felhasználók megtehetik, hogy elrejtik negatívabb, előnytelen tulajdonságaikat, hiszen (remélhetőleg) teljes kontrollt élveznek az általuk megosztott tartalmak fölött. A szociális felületeken sokszor lényegesen bátrabban, bevállalósabban viselkedünk (elég csak a társadalmilag megosztó tartalmak alatt kialakuló kommentháborúkra gondolni), mivel nem szembesülünk a másik fél érzelmi reakciójával, és a többi ember véleményével is csak közvetve, írásban és reakciójeleken keresztül találkozunk. A legtöbb ember a semleges, pozitív tartalom megosztásáért dicséretet, elismerést kap. Általában az is boldogabb lesz tőle , aki lájkol vagy bármiféle pozitív visszajelzést ad a megosztott tartalomra (hiszen kimutatta törődését, szeretetét), csakúgy, mint a tartalom megosztója, mivel visszaigazolást nyer arról, hogy értékes, érdekes tagja a közösségnek. Mindannyiunk társaságában van néhány ember, aki a különböző üzenetküldő alkalmazásokon (Messenger, Snapchat, Slack) érkező üzenetekre azonnal reagál, visszajelzést ad. A folyamatos online jelenlétnek köszönhetően azonban előfordulhat, hogy az egyéb tevékenységekre kevesebb figyelem jut, esetleg néhány tevékenység az odafigyelés hiánya miatt elsikkad. A lájkolás, internetes tetszésnyilvánítás afféle „lelki simogat ás“, visszajelzés is lehet arról, hogy egy közösség elfogadja az egyént. Ameddig a mások irányába való megfelelni vágyás nem válik kényszerré, a szociális média használata boldogabbá is teheti az egyént, ezen kívül egy jól felépített közösségi média jelenlét nagy előnyt jelenthet ismerkedéskor, de akár a vágyott állás, munka megpályázása során is. Gyakorta megfigyelhető jelenség, hogy a kisebb önbizalommal rendelkező személyek, a negatív visszajelzésre érzékenyebben reagálnak, sokszor akár az adott poszt törlésével. Ha negatív visszajelzéssel találkozunk, fontos észben tartanunk, hogy a kommentelő sokszor a saját feszültségét vezeti le így. Ilyenkor általában elég az, ha megkérdezzük a hozzászólás szerzőjét, hogy mi váltotta ki az elutasító reakciót. Ilyenkor a kommentelő sokszor a bejegyzés törlésével válaszol, mivel nem gondolja végig, hogy valóban jogos volt-e a kritika. A hozzászólás szerzője sokszor azt akarja látni, hogy a visszajelzései bántanak minket, hogy befolyásolni tud minket. Azzal, hogy higgadtan visszakérdezünk, a befolyásolást utasítjuk el, ezzel a visszajelzés írója a legtöbbször nem tud mit kezdeni. Mindannyiunk tásaságában van néhány ember, aki a különböző üzenetküldő alkalmazásokon (Messenger, Snapchat, Slack) érkező üzenetekre azonnal reagál, visszajelzést ad. A folyamatos online jelenlétnek köszönhetően azonban előfordulhat, hogy az egyéb tevékenységekre kevesebb figyelem jut, esetleg néhány tevékenység az odafigyelés hiánya miatt elsikkad. A közösségi médiában kialakított „online képünket“ mi magunk alakítjuk, így valakinek a Facebook- és egyéb profiljaiból valamennyire a személy tulajdonságaira, személyiségére is következtethetünk. Ha egy oldalon kizárólag önreklámozó tartalommal találkozunk, előfordulhat, hogy az oldal készítője olyasmiről akar meggyőzni minket, amiben talán ő maga sem biztos. A közösségi médiában egy személyről kialakult benyomásokat érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen egy internetes böngészés ritkán ad teljes képet egy személyről. A közösségi médiában való jelenlét különösen fontos lehet a közéleti szereplők, ismertebb személyiségek számára is. Ők sokszor egész csapatokat alkalmaznak, akiknek feladata az adott személy megfelelő ábrázolása, a kívánatos benyomás keltése a médiában. A közösségi oldalak súlyát a mindennapi életben jól mutatja, hogy például a karantén miatti korlátozásokat is először közösségi oldalakon jelentették be, még mielőtt a hivatalos értesítés megjelent volna. A nemrégiben lezajlott amerikai elnökválasztás kapcsán is sokat olvashattunk a közösségi oldalak szerepéről a politikában, a közügyekben. Sokunk ma már a hírekre, információkra is különféle közösségi oldalakon tesz szert. Az ilyen jellegű hír- és tartalommegosztás jelentős hátránya, hogy szemben a „hagyományos” internetes híroldalakkal, amelyek mögött legtöbbször szerkesztői csapat áll, a szociális felületeken terjedő híreket gyakran nem ellenőrzik, és sok felhasználó tényként kezeli az ott olvasott, sok esetben hamis vagy információkat ferdítő cikkeket. A hírek, a hírfolyamunkban megjelenő bejegyzések sokszor ismeretlen szerzőktől származnak, ráadásul általában nem fedik le teljesen a valóságot. Egy időben elterjedtek voltak az „Instagram vs.valóság” és ehhez hasonló néven futó kihívások. Ezek olyan fotókat tartalmaztak, ahol a kép alanyai a közösségi médiában róluk fellelhető képek mellé egy mindennapi élet-helyzetben, különösebb előkészületek nélkül készült (valósághű) képet illesztettek.
Nem érdemes tehát ismerkedéskor, barátkozáskor kizárólag valakinek a profilja alapján eldönteni (bár az kétségtelen, hogy valakinek a személyiségére a szociális-média jelenlét alapján is következtet-hetünk), hogy milyen ember is valójában, a barátkozást, az élmények közös megélését a barátok társaságában eltöltött időt semmi sem pótolhatja. Még a közösségi média sem. A cikk Szabó Vencel írása.
20vencel03 összes bejegyzése
Filmajánló: Felhőatlasz
Hat kor, hat filmstílus, egy elképesztő zene és egy testvérpár, aki ezt filmre vitte: ez a Felhőatlasz.
A történet az 1800-as évek közepén kezdődik és egészen a távoli jövőig vezeti a nézőt, miközben minden egyes kort más-más stílusban dolgoz fel, krimitől, a komédián keresztül, egészen a posztapokaliptikus sci-fi-ig. A cselekmény röviden: Míg a 18. század közepén, egy megbetegedett kereskedő (Jim Sturgess) próbál megküzdeni a Csendes-óceáni utazása alatt összeszedett betegségével és közben elengedni a korban teljesen elfogadott rasszizmusát egy potyautas rabszolgának köszönhetően, addig kevesebb, mint egy évszázaddal később egy melegsége miatt kitagadott, szegény, bár eléggé arrogáns zeneszerző (Ben Whishaw) bontogatja szárnyait egy másik, már kiöregedő félben lévő zeneszerző kezei alatt és őt visszatéréséhez segítve. Eközben 1973-ban San Franciscóban egy apja nyomdokaiba lépni akaró újságíró (Halle Berry) próbálja leleplezni egy nemsokára beindított atomerőmű körüli titkokat, 2012-ben pedig egy nagyzoló könyvkiadó (Jim Broadbent) kerül nagy gondba meggondolatlansága és egy kis bosszúra vágyó testvére miatt, aki tudta nélkül egy öregek otthonába záratja. Kicsit több mint egy évszázad múlva találkozunk újra. Itt egy eredetileg pincérnőnek szánt klón (Doona Bae) útját követhetjük végig egy forradalom élére állásáig, majd nagyjából kétszáz évvel később, a Föld megmaradt lakóinak istennőjeként láthatjuk újra. Itt a Föld szinte teljes lakossága kipusztult már egy ismeretlen eseménynek köszönhetően, és mikor egyiküknek (Tom Hanks) segítenie kell egy „jövőlátónak” (vagyis az emberiség azon fele egyik tagjának, akik a fennmaradt technológiát birtokolják), a kannibál konákok mellett saját démonát, vagy talán magát a hitük szerinti ördögöt, öreg Georgiet is le kell győznie túlélésükért. A film alapja egy David Mitchell által írt elég terebélyes, nagyjából 580 oldalas könyv, amit a Wachowski testvérek és Tom Tykver, a német rendező meglepően hűen adaptáltak. Bár sok helyen a sztori jelentősen le lett egyszerűsítve, a vége pedig sokak szerint felszínes és elnagyolt lett, ez – jobban belegondolva – szinte elkerülhetetlen volt, hisz mind a közízlésnek, mind egy nézhető időintervallumnak meg kellett felelnie a végeredménynek. A nagyjából három órás filmben pedig egy felesleges jelenet sincs, erre nem lehet panasz. Sikere azon is múlott, hogy ez a hat nagyon különböző történet egy kerek egészet alkosson és ennek a megoldását emberfeletti profizmussal végezték. Míg a történetek csak ritkán és szinte csak jelzésértékűen vannak összekötve, addig a mesteri vágás, a mindenhol visszatérő zene és színészek mind megerősítik a tudatot, hogy ez bizony egy világ. Az utóbbihoz jegyzem meg: elképesztő sminkesek és színészi munkák kellettek, még többszöri újranézésre is jó játék az keresgélni, hogy melyik karakter melyik színészt rejti. A film persze nem tökéletes, sőt kifejezetten megosztotta nézőközönségét, így nem beszélhetek róla kizárólag szuperlatívuszokban. A néhány (könyvet nem ismerőknek) meglepően brutális jelenet és fordulat ellenére ez a film hozza a hollywoodi naivitást és az epikussághoz való ragaszkodást. Véleményem szerint túlzottan éles határt vág fekete és fehér, jó és rossz közé, és pláne az alapművet ismerve túl kevésszer hagyja, hogy a realitást kölcsönző keserűség eluralkodjon rajtunk. Persze ez amiatt is fontos volt, mivel az alapjául szolgáló könyv nyers őszintesége valószínűleg eladhatatlan lett volna, márpedig így sem, vagy csak alig hozta vissza óriási költségeit. (Egy példa egy jelentős és szerintem zavaró változtatásra, bár szigorúan SPOILERES: míg a filmben a közeli jövőben az ellenállás egy drámai csatában esik el, bár célját eléri, miszerint az emberek figyelmét felhívja arra, hogy a klónok nem is különböznek an – nyira az emberektől, addig könyvben a végén kiderül, hogy a látszólagos összeesküvés egyedüli célja az volt, hogy az emberekben bizalmatlanságot keltsenek a fabrikánsok, vagyis a klónok iránt egy új törvény kapcsán, Sonmit pedig céljuk elérését követően szándékosan elfogatják és kivégeztetik.) A film inspiráló mivolta viszont sok embernek pont ebben a naivitásban rejlik, hisz üzenete, hogy akármilyen rossznak is látszik a helyzet, akármennyire is nem látjuk a kiutat az emberiség kegyetlenségéből, az emberi jóság, ha néhol megbújva is, de mindenhol ott van, és hogy akármennyire is aprónak érezzük magunkat, mind egy nagyobb egész része vagyunk, eléggé motiváló. Végérvényben ez a film egy monumentális, eközben karakterein keresztül mégis borzasztóan személyes, lelkesítő történetet mesél el. Garantáltan segít visszaszerezni az ember emberiségbe vetett hitét, miközben szemet gyönyörködtető látványban részesíti a nézőt. Ha viszont kíváncsi lennél a megjelenített témák komolyabb és nyersebb kidolgozására, ajánlom, hogy olvasd el a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem bírod majd letenni – bár a film zenéjének meghallgatása így is erősen ajánlott.
Zenészek és énekesek a jövőben
Manapság gyakran téma a beszélgetések során az eltűnő munkahelyek sorsa. De vajon találunk olyan szakmákat, amelyeket nem darál be a robotika húsz év múlva? Ebben a cikkben osztanám meg veletek véleményemet arról, vajon mit tartogat a zeneiparban dolgozó emberek számára a jövő.
Sajnos vagy nem sajnos, a világ a 21. században rohamosan változik, fejlődik. Egyre több munkát végeznek számítógépek segítségével, és nagyon sok területen, szakmában már teljesen felváltották az emberek kemény munkáját az előre beprogramozott gépek. A vélemények megoszlanak erről a témáról – valaki szerint szükségünk van rájuk, hogy segítsék a munkánkat, legalább addig se nekünk kell dolgozni, valakik szerint (és őszintén szólva, én is ezt a tábort erősítem) viszont a sok gép elveszi azoknak az embereknek a lehetőségét a munkavégzéstől, akik az adott területen szeretnék pályafutásukat folytatni. De szerencsére közel se minden foglalkozást veszélyeztet a robotika, bőven találunk olyan szakmákat, ahol nem lehet a dolgozókat gépekkel, algoritmusokkal helyettesíteni. Ezek főleg olyan munkák, mint például a pszichológia, ahol az emberek érzelmek segítségével kommunikálnak – hiszen hogy is tudná lelki problémáinkat egy gép megérteni? Azonban ez a cikk most nem a pszichológusokról szól, bármilyen szép is a szakmájuk. Vessünk pillantást a zeneiparban dolgozókra: énekesek, zenészek, dalszövegírók tömegeivel találkozhatunk nap mint nap az interneten, közösségi médiában vagy akár élőben is, ha szerencsénk van. Tegyük fel a kérdést magunkban: vajon az ő munkásságuk kicserélhető mesterséges intelligenciákkal? Hadd tippeljek, elsőre mindenki nemmel válaszolna erre. De ne legyünk teljesen meggyőződve arról, hogy ezt az iparágat nem fenyegeti számtalan, az automatizációhoz köthető ok, ami miatt jelentős problémákkal kell megküzdjön a közeljövőben. Bár sikeres dalszövegeket nagyon valószínűtlen, hogy lehetne számítógépek segítségével írni, gépek által generált hangeffektekkel ma már közel mindenféle hangszer hangját képesek lejátszani. Vajon ez jelentheti azt, hogy a komolyzenei pályán dolgozók, illetve a könnyűzenei hangszerelők munkája a végéhez közeledik?
Véleményem szerint nem, hiszen amíg az emberiség létezik, a többség zenét fog hallgatni, sokan fognak zenét írni, dallamokat fognak dúdolni, régieket és újakat, hangszereken fognak játszani, és nem csak mesterségesen létrehozott dallamokat fogunk hallgatni. Más területen pedig nem gondolom, hogy nagy változásokra kényszerítené a zeneipart a robotizáció a jövőben, kisebb változásokra természetesen mindenki számíthat, ahogy az élet egyéb területein is, de egy egész iparágat és több millió ember munkahelyét befolyásoló átalakulás nem valószínű, hogy végbe fog menni. De miért is aggódnánk kedvenc előadóinkért, hiszen ők is, akárcsak a már említett pszichológusok, az érzelmeiket közvetítik, amikkel gyakran tudunk azonosulni – ezért is rajongunk értük annyira. Képzeljük el, hogy húsz-harminc év múlva olyan érzelmes szövegeket próbálunk a magunkénak érezni, amelyeket számítógépek vagy mesterséges intelligenciájú robotok írtak. Számomra ez elképzelhetetlen, mert az emberek nem gondolom, hogy át akarnának hasonló eseteket élni, és ragaszkodni fognak a legjobb dalszövegírókhoz. Talán mások más véleményen vannak, ám számomra így néz ki kedvenceink jövője, és szívből remélem, hogy nem alakul majd másképp az élet, hiszen az az egész világot megváltoztatná, és nem a legjobb irányba. A zene és a zenészek iránti szeretet az egyik legjelentősebb dolog, ami mindenkit összeköt a Földön, és talán békét teremthet a világban.
A cikket Nyári Borbála írta, amit ezúton is köszönünk.
Szegedi Melinda: Variációk egy témára
Miattam vesztek össze, egymással ordítoznak, de igazából mindketten rám dühösek. Nagyon
kell pisilnem… miért nem mentem ki, amikor még lehetett? Ha most átmegyek közöttük, azt pimaszságnak veszik, és talán egy pofont is lekevernek.
– A négyes az nem jegy! Próbáltam volna én gyerekkoromban négyest hazavinni! Az én családomban csak az ötöst fogadjuk el! Mondd meg a lányodnak, hogy a „jó” átlag, az
egyáltalán nem jó!
– Az én lányom?! Azt talán tőlem tanulta, hogy órákig lóg a telefonján, meg a neten?
Tanulás helyett?! Vagy, hogy elmosogatna maga után?
– Hát nem is tőlem! Én olvasok, kiállításokra járok, és nem azt a hülye zenét hallgatom.
Nyáron is minek kellett elengedned arra a koncertre?
Ha csendben vagyok, észre sem vesznek. Meg kellene halni. Simán, fájdalom nélkül.
Csendben elaludni örökre, aztán rögtön rájönnének, hogy hiányzom nekik.
– Látod mit tettél?! Miattad halt meg!
– Miattam?! Talán én írattam be zongorára? Meg németre? Meg mit tudom én mire?
– Nem bírta, hogy sosem foglalkozol vele. Hogy nem ülsz le vele tanulni, vagy meghallgatni, hogyan játszik.
– És miből, ha szabad kérdeznem? Miből járt volna ennyi különórára, ha én nem keresem meg az árát?!
Talán, ha bepisilnék, nem vennék észre, annyira egymással vannak elfoglalva. Nem is kellene az egészet beeresztenem, csak a felét. Ha elég sokáig veszeksznek, talán fel is szárad addigra.
Vagy eljátszanám, hogy elájultam, akkor nem is tehetek róla, hogy mi történt.
– Ez meg mi?! Te bepisiltél?! Már majdnem felnőtt és még mindig nem szobatiszta!
– Nem látod, hogy elájult? Szerintem epilepsziás. Emlékszel, az orvos is mondta, hogy az ultrahang-kép nem nagyon tetszik neki, de te erőltetted, hogy ez az első gyerek, meg bízzunk a szerencsében, hát most tessék!
– Meg kellene mutatni egy ideggyógyásznak vagy pszichiáternek, mit tudom én. Holnap vidd el a rendelőbe!
– Holnap nekem nem jó. Szerda, tudod, hogy estig bent vagyok.
Amikor Pirivel beszélgettünk, azt mondta, hogy ő már volt pszichológusnál. Tök kedves volt, meg minden, és azt javasolta neki, hogy találjon ki magának egy képzelt barátot. Kitalált egy
nyulat, illetve nem is kellett kitalálnia, mert már volt neki. Vele beszélgetett, vele aludt. Aztán látta a Gyalog-galoppot és onnantól mindig a vérnyúlról álmodott. Le is vitte a pincébe, mert
csak plüssből volt.
– Már megint ez a Piri! Ránk nem hallgatsz, de a barátnőd mindig mindent jobban tud.
-Talán a Piri ad neked enni, meg kimossa a koszos ruháidat? És mi van, ha azt mondja, hogy ugorj a kútba?
– Itt nincs kút.
– Feri, te szerencsétlen, ez csak egy mondás! Egyáltalán ki ez a Piri?Osztálytársa?
– Fenét! Piri nem is létezik. Csak kitalálta.
Biztosan az a baj, hogy már nem szeretik egymást. Persze mondják, hogy igen, de csak megszokásból. Nekem is mondják. Ha én szeretek valakit, akkor kedves vagyok vele, segítek
neki, örülök neki. A suliban Biblia-órán tanultuk, hogy az Úr azokat bünteti, akiket szeret.
Lehet, hogy jobb lenne, ha nem szeretnének.
– Mond, szeretsz te minket egyáltalán?
– Kiket minket?
– Engem meg a lányunkat?
– Persze, hogy szeretlek!
– Akkor miért kell hússzor megkérni, hogy vidd le azt a rohadt szemeteszsákot?
– Ez két különböző dolog. Ti meg a szemeteszsák.
– Köszönöm szépen! Még szerencse, hogy így látod!
Holnapra be kéne pakolni. Még át kell nézni töriből a fasizmust meg a kommunizmust, mert
Ede bá azt mondta, hogy mind a kettőt leveri rajtunk. Most nem fogok tudni tanulni, inkább
reggel korábban felkelek. Aludni sem fogok tudni. Akkor már inkább lássák, hogy tanulok.
Jegyzetelek is, ahogy szeretik.
– Megkérdezhetem, miért firkálod össze a könyvedet? Miért nem egy külön füzetbe írod
ki a lényeget? Ezt a könyvet így már nem fogják átvenni az antikváriumban.
– Miért most kezdtél tanulni? Most már aludni kéne. Én ilyen idős koromban már hét órakor az ágyban voltam.
– Csak darvadozol a könyv fölött. Ennek így semmi értelme. Fogmosás, aztán irány az ágy!
Le kéne lépni. Autóstoppal nem jutnék messzire, egy vonatjegy árát még csak össze tudnám szedni valahogy. Ha elmennék a gyámhivatalba, biztos megnéznék, hogy milyenek, aztán úgy
találnák, hogy normálisok és visszahoznának. Vagy kollégium! Ott is szigorúak, de ha egy idegen ordítozik az emberrel, azt könnyebb elviselni.
– Kollégium, mi?! Buli meg a haverok! Éjszakai kimaradás!
– Te is kollégista voltál, Feri.
– Éppen azért: tudom, hogy miről beszélek. Az ilyen lányokat mindenki ismerte, de senki sem tisztelte. Ha fiam lenne, az más, de így ki van zárva!
– Miért? Ott megtanítanák kesztyűbe dudálni. Tanulószoba, csendespihenő. Takarodó!
Ha nekem egyszer gyerekem lesz, azt biztosan nem fogom így nevelni. Nem fogom leordítani
a fejét mindenért. Olyanok leszünk, mint a barátok. Mindent normálisan megbeszélünk.
Megkérdezem, hogy milyen ruhát szeretne. Hogy milyen játékokat szeret. Hogy hova szeretne
menni hétvégén. A nagyszülőkhöz? Biztos? Na jó Kicsim, ha neked ez kell…
– Hát ez eléggé kihűlt már, ne melegítsük újra? Úgy volt, hogy délre jöttök, mi már ettünk.
– Mostál kezet? Anya nem mondta, hogy így illik? Nézd meg a körmödet!
– Várjál, amíg szedek a nagypapának, nem szép dolog tolakodni! Tessék!
– Mi az, hogy nem szereted? Meg sem kóstoltad. Hogy fogsz így nagyra nőni?!
Anyád is ilyen válogatós volt, aztán olyan satnya maradt, hogy a fiúk rá se néztek.
Kémiából tanultuk, hogy a spenót olyan savakat tartalmaz, amelyeket csak a felnőttek tudnak megemészteni, mert a gyerekeknek még nincsen rá enzimjük. Ők, ha megeszik,
megmérgeződnek, így ösztönösen utálják. A szülők ezért mindent bevetnek, hogy a gyerekekkel megetessék. Nem gonoszságból. Csak úgy gondolják, hogy velük is megetették annak idején, és mégis milyen szép, nagy, becsületes felnőtt vált belőlük.
Újra él a Tiszta Szívvel honlapja.
Néhány év kihagyás után a honlap újra életre kelt, a következő tanévben a felületen megtalálhatóak lesznek a legújabb lapszámok online is!
Ezúton is szeretnénk megköszönni Perez-Lopez Áronnak a honlap felélesztésében nyújtott segítséget.
