20vencel03 összes bejegyzése

Az online és a valós önkép

Az online és a valós önkép
 Mostanság mindannyian egy kicsit többet vagyunk otthon, mint kellene vagy mint szeretnénk. Remélhetőleg a barátainkkal azért így is tudunk személyesen is találkozni olykor-olykor, de a szociális média és felületei most, hogy kevesebbet lehetünk társaságban, óhatatlanul nagyobb szerepet játszanak életünkben. Ebben a cikkben többek között azt is boncolgatjuk, mennyire lehet egy személyt megismerni, barátságokat építeni egy emberrel az interneten megismert énje alapján. 



Egy-egy szürkébb hétköznap, hazafelé menet sokszor szoktam magamat szórakoztatni azzal, hogy a tömegközlekedésen utazókat figyelem. Vannak, akik csak álldogálnak, egyesek olvasásra használják ki a hazaút idejét. Sokan viszont a telefonjukba mélyedve utaznak, a telefonozó, szörfölő emberek a közlekedő tömeg egyre nagyobb hányadát teszik ki.



Van, aki folyamatosan a telefonját nézi, mások csak egy-egy unottabb pillanatukban veszik elő az eszközt. A közösségi médiában általában a minél pozitívabb benyomás elérése a cél.

A felhasználók megtehetik, hogy elrejtik negatívabb, előnytelen tulajdonságaikat, hiszen (remélhetőleg) teljes kontrollt élveznek az általuk megosztott tartalmak fölött.

A  szociális  felületeken  sokszor  lényegesen  bátrabban,  bevállalósabban  viselkedünk  (elég  csak  a  társadalmilag  megosztó  tartalmak  alatt  kialakuló  kommentháborúkra  gondolni), mivel  nem  szembesülünk  a  másik  fél  érzelmi  reakciójával,  és  a többi  ember  véleményével  is  csak  közvetve,  írásban  és  reakciójeleken  keresztül  találkozunk.

A  legtöbb  ember  a  semleges,  pozitív  tartalom  megosztásáért dicséretet,  elismerést  kap.  Általában  az  is  boldogabb  lesz  tőle ,   aki  lájkol  vagy  bármiféle  pozitív  visszajelzést  ad  a  megosztott  tartalomra  (hiszen  kimutatta  törődését,  szeretetét), csakúgy,  mint  a  tartalom  megosztója,  mivel  visszaigazolást nyer  arról,  hogy  értékes,  érdekes  tagja  a  közösségnek.  Mindannyiunk  társaságában  van  néhány  ember,  aki  a  különböző  üzenetküldő  alkalmazásokon  (Messenger,  Snapchat,  Slack)  érkező  üzenetekre  azonnal  reagál,  visszajelzést  ad.  A  folyamatos  online  jelenlétnek  köszönhetően  azonban  előfordulhat, hogy  az  egyéb  tevékenységekre  kevesebb  figyelem  jut,  esetleg néhány  tevékenység  az  odafigyelés  hiánya  miatt  elsikkad.

A  lájkolás,  internetes  tetszésnyilvánítás  afféle  „lelki  simogat ás“,  visszajelzés  is  lehet  arról,  hogy  egy  közösség  elfogadja az  egyént.

Ameddig  a  mások  irányába  való  megfelelni  vágyás  nem  válik kényszerré,  a  szociális  média  használata  boldogabbá  is  teheti az  egyént,  ezen  kívül  egy  jól  felépített  közösségi  média  jelenlét   nagy  előnyt  jelenthet  ismerkedéskor,  de  akár  a  vágyott  állás,  munka  megpályázása  során  is.

Gyakorta  megfigyelhető  jelenség,  hogy  a  kisebb  önbizalommal  rendelkező  személyek,  a  negatív  visszajelzésre  érzékenyebben  reagálnak,  sokszor  akár  az  adott  poszt  törlésével.

Ha  negatív  visszajelzéssel  találkozunk,  fontos  észben  tartanunk,  hogy  a  kommentelő  sokszor  a  saját  feszültségét  vezeti  le  így. Ilyenkor  általában  elég  az,  ha  megkérdezzük  a  hozzászólás  szerzőjét,   hogy  mi  váltotta  ki  az  elutasító  reakciót. Ilyenkor a  kommentelő  sokszor  a  bejegyzés  törlésével  válaszol,  mivel nem  gondolja  végig,  hogy  valóban  jogos  volt-e  a  kritika.  A  hozzászólás  szerzője  sokszor  azt  akarja  látni,  hogy  a  visszajelzései  bántanak minket,  hogy  befolyásolni  tud  minket.  Azzal, hogy higgadtan  visszakérdezünk,  a  befolyásolást  utasítjuk  el,  ezzel  a  visszajelzés  írója  a legtöbbször  nem  tud  mit  kezdeni. Mindannyiunk  tásaságában  van  néhány  ember,  aki  a  különböző  üzenetküldő  alkalmazásokon  (Messenger,  Snapchat,  Slack)  érkező  üzenetekre  azonnal  reagál,  visszajelzést  ad.  A folyamatos online jelenlétnek  köszönhetően  azonban  előfordulhat,  hogy  az  egyéb  tevékenységekre  kevesebb  figyelem  jut,  esetleg  néhány  tevékenység  az  odafigyelés  hiánya  miatt  elsikkad. A  közösségi  médiában  kialakított  „online  képünket“  mi  magunk  alakítjuk,  így  valakinek  a  Facebook-  és  egyéb  profiljaiból  valamennyire a  személy  tulajdonságaira,  személyiségére  is  következtethetünk.

Ha  egy  oldalon  kizárólag  önreklámozó  tartalommal  találkozunk,  előfordulhat,  hogy  az  oldal  készítője  olyasmiről  akar  meggyőzni minket, amiben  talán  ő  maga  sem  biztos.

A  közösségi  médiában  egy  személyről  kialakult  benyomásokat  érdemes  fenntartásokkal  kezelni,  hiszen egy  internetes  böngészés  ritkán  ad  teljes  képet  egy személyről. A közösségi médiában való jelenlét különösen fontos lehet a  közéleti  szereplők,  ismertebb  személyiségek számára  is.    Ők sokszor egész  csapatokat  alkalmaznak,  akiknek  feladata  az  adott  személy  megfelelő  ábrázolása,  a  kívánatos  benyomás  keltése  a  médiában. A  közösségi  oldalak  súlyát  a  mindennapi  életben  jól  mutatja,  hogy például  a  karantén  miatti  korlátozásokat  is  először  közösségi  oldalakon  jelentették  be,  még  mielőtt  a  hivatalos  értesítés  megjelent volna. A  nemrégiben  lezajlott  amerikai  elnökválasztás  kapcsán  is  sokat  olvashattunk  a  közösségi  oldalak  szerepéről  a  politikában,  a  közügyekben.

Sokunk  ma  már  a  hírekre,  információkra  is  különféle  közösségi  oldalakon  tesz  szert.  Az  ilyen  jellegű  hír-  és  tartalommegosztás  jelentős hátránya,  hogy  szemben  a  „hagyományos”  internetes  híroldalakkal, amelyek  mögött  legtöbbször  szerkesztői  csapat  áll,  a  szociális  felületeken  terjedő  híreket  gyakran  nem  ellenőrzik,  és  sok  felhasználó tényként  kezeli  az  ott  olvasott,  sok  esetben  hamis  vagy  információkat  ferdítő  cikkeket.        

A hírek, a hírfolyamunkban megjelenő bejegyzések sokszor ismeretlen szerzőktől származnak, ráadásul általában nem fedik le teljesen a valóságot. Egy időben elterjedtek voltak az „Instagram vs.valóság” és ehhez hasonló néven futó kihívások. Ezek olyan fotókat tartalmaztak, ahol a kép alanyai a közösségi médiában róluk fellelhető képek mellé egy mindennapi élet-helyzetben, különösebb előkészületek nélkül készült (valósághű) képet illesztettek.



Nem érdemes tehát ismerkedéskor, barátkozáskor kizárólag valakinek a profilja alapján eldönteni (bár az kétségtelen, hogy valakinek a személyiségére a szociális-média jelenlét alapján is következtet-hetünk), hogy milyen ember is valójában, a barátkozást, az élmények közös megélését a barátok társaságában eltöltött időt semmi sem pótolhatja. Még a közösségi média sem.

A cikk Szabó Vencel írása.

Filmajánló: Felhőatlasz

Hat kor, hat filmstílus, egy elképesztő zene és egy testvérpár, aki ezt filmre vitte: ez a Felhőatlasz.

A történet az 1800-as évek közepén kezdődik és egészen a távoli jövőig vezeti a nézőt, miközben minden egyes kort más-más stílusban dolgoz fel, krimitől, a komédián keresztül, egészen a posztapokaliptikus sci-fi-ig. A cselekmény röviden: Míg a 18. század közepén, egy megbetegedett kereskedő (Jim Sturgess) próbál megküzdeni a Csendes-óceáni utazása alatt összeszedett betegségével és közben elengedni a korban teljesen elfogadott rasszizmusát egy potyautas rabszolgának köszönhetően, addig kevesebb, mint egy évszázaddal később egy melegsége miatt kitagadott, szegény, bár eléggé arrogáns zeneszerző (Ben Whishaw) bontogatja szárnyait egy másik, már kiöregedő félben lévő zeneszerző kezei alatt és őt visszatéréséhez segítve. Eközben 1973-ban San Franciscóban egy apja nyomdokaiba lépni akaró újságíró (Halle Berry) próbálja leleplezni egy nemsokára beindított atomerőmű körüli titkokat, 2012-ben pedig egy nagyzoló könyvkiadó (Jim Broadbent) kerül nagy gondba meggondolatlansága és egy kis bosszúra vágyó testvére miatt, aki tudta nélkül egy öregek otthonába záratja. Kicsit több mint egy évszázad múlva találkozunk újra. Itt egy eredetileg pincérnőnek szánt klón (Doona Bae) útját követhetjük végig egy forradalom élére állásáig, majd nagyjából kétszáz évvel később, a Föld megmaradt lakóinak istennőjeként láthatjuk újra. Itt a Föld szinte teljes lakossága kipusztult már egy ismeretlen eseménynek köszönhetően, és mikor egyiküknek (Tom Hanks) segítenie kell egy „jövőlátónak” (vagyis az emberiség azon fele egyik tagjának, akik a fennmaradt technológiát birtokolják), a kannibál konákok mellett saját démonát, vagy talán magát a hitük szerinti ördögöt, öreg Georgiet is le kell győznie túlélésükért. A film alapja egy David Mitchell által írt elég terebélyes, nagyjából 580 oldalas könyv, amit a Wachowski testvérek és Tom Tykver, a német rendező meglepően hűen adaptáltak. Bár sok helyen a sztori jelentősen le lett egyszerűsítve, a vége pedig sokak szerint felszínes és elnagyolt lett, ez – jobban belegondolva – szinte elkerülhetetlen volt, hisz mind a közízlésnek, mind egy nézhető időintervallumnak meg kellett felelnie a végeredménynek. A nagyjából három órás filmben pedig egy felesleges jelenet sincs, erre nem lehet panasz. Sikere azon is múlott, hogy ez a hat nagyon különböző történet egy kerek egészet alkosson és ennek a megoldását emberfeletti profizmussal végezték. Míg a történetek csak ritkán és szinte csak jelzésértékűen vannak összekötve, addig a mesteri vágás, a mindenhol visszatérő zene és színészek mind megerősítik a tudatot, hogy ez bizony egy világ. Az utóbbihoz jegyzem meg: elképesztő sminkesek és színészi munkák kellettek, még többszöri újranézésre is jó játék az keresgélni, hogy melyik karakter melyik színészt rejti. A film persze nem tökéletes, sőt kifejezetten megosztotta nézőközönségét, így nem beszélhetek róla kizárólag szuperlatívuszokban. A néhány (könyvet nem ismerőknek) meglepően brutális jelenet és fordulat ellenére ez a film hozza a hollywoodi naivitást és az epikussághoz való ragaszkodást. Véleményem szerint túlzottan éles határt vág fekete és fehér, jó és rossz közé, és pláne az alapművet ismerve túl kevésszer hagyja, hogy a realitást kölcsönző keserűség eluralkodjon rajtunk. Persze ez amiatt is fontos volt, mivel az alapjául szolgáló könyv nyers őszintesége valószínűleg eladhatatlan lett volna, márpedig így sem, vagy csak alig hozta vissza óriási költségeit. (Egy példa egy jelentős és szerintem zavaró változtatásra, bár szigorúan SPOILERES: míg a filmben a közeli jövőben az ellenállás egy drámai csatában esik el, bár célját eléri, miszerint az emberek figyelmét felhívja arra, hogy a klónok nem is különböznek an – nyira az emberektől, addig könyvben a végén kiderül, hogy a látszólagos összeesküvés egyedüli célja az volt, hogy az emberekben bizalmatlanságot keltsenek a fabrikánsok, vagyis a klónok iránt egy új törvény kapcsán, Sonmit pedig céljuk elérését követően szándékosan elfogatják és kivégeztetik.) A film inspiráló mivolta viszont sok embernek pont ebben a naivitásban rejlik, hisz üzenete, hogy akármilyen rossznak is látszik a helyzet, akármennyire is nem látjuk a kiutat az emberiség kegyetlenségéből, az emberi jóság, ha néhol megbújva is, de mindenhol ott van, és hogy akármennyire is aprónak érezzük magunkat, mind egy nagyobb egész része vagyunk, eléggé motiváló. Végérvényben ez a film egy monumentális, eközben karakterein keresztül mégis borzasztóan személyes, lelkesítő történetet mesél el. Garantáltan segít visszaszerezni az ember emberiségbe vetett hitét, miközben szemet gyönyörködtető látványban részesíti a nézőt. Ha viszont kíváncsi lennél a megjelenített témák komolyabb és nyersebb kidolgozására, ajánlom, hogy olvasd el a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem bírod majd letenni – bár a film zenéjének meghallgatása így is erősen ajánlott.

Zenészek és énekesek a jövőben

Manapság gyakran téma a beszélgetések során az eltűnő munkahelyek sorsa. De vajon találunk olyan szakmákat, amelyeket nem darál be a robotika húsz év múlva? Ebben a cikkben osztanám meg veletek véleményemet arról, vajon mit tartogat a zeneiparban dolgozó emberek számára a jövő.

Sajnos vagy nem sajnos, a világ a 21. században rohamosan változik, fejlődik. Egyre több munkát végeznek számítógépek segítségével, és nagyon sok területen, szakmában már teljesen felváltották az emberek kemény munkáját az előre beprogramozott gépek. A vélemények megoszlanak erről a témáról – valaki szerint szükségünk van rájuk, hogy segítsék a munkánkat, legalább addig se nekünk kell dolgozni, valakik szerint (és őszintén szólva, én is ezt a tábort erősítem) viszont a sok gép elveszi azoknak az embereknek a lehetőségét a munkavégzéstől, akik az adott területen szeretnék pályafutásukat folytatni. De szerencsére közel se minden foglalkozást veszélyeztet a robotika, bőven találunk olyan szakmákat, ahol nem lehet a dolgozókat gépekkel, algoritmusokkal helyettesíteni. Ezek főleg olyan munkák, mint például a pszichológia, ahol az emberek érzelmek segítségével kommunikálnak – hiszen hogy is tudná lelki problémáinkat egy gép megérteni? Azonban ez a cikk most nem a pszichológusokról szól, bármilyen szép is a szakmájuk. Vessünk pillantást a zeneiparban dolgozókra: énekesek, zenészek, dalszövegírók tömegeivel találkozhatunk nap mint nap az interneten, közösségi médiában vagy akár élőben is, ha szerencsénk van. Tegyük fel a kérdést magunkban: vajon az ő munkásságuk kicserélhető mesterséges intelligenciákkal? Hadd tippeljek, elsőre mindenki nemmel válaszolna erre. De ne legyünk teljesen meggyőződve arról, hogy ezt az iparágat nem fenyegeti számtalan, az automatizációhoz köthető ok, ami miatt jelentős problémákkal kell megküzdjön a közeljövőben. Bár sikeres dalszövegeket nagyon valószínűtlen, hogy lehetne számítógépek segítségével írni, gépek által generált hangeffektekkel ma már közel mindenféle hangszer hangját képesek lejátszani. Vajon ez jelentheti azt, hogy a komolyzenei pályán dolgozók, illetve a könnyűzenei hangszerelők munkája a végéhez közeledik?

Véleményem  szerint  nem,  hiszen  amíg  az  emberiség  létezik,  a  többség  zenét  fog  hallgatni,  sokan  fognak  zenét  írni, dallamokat  fognak  dúdolni,  régieket  és  újakat,  hangszereken  fognak  játszani,  és  nem  csak  mesterségesen  létrehozott dallamokat  fogunk  hallgatni.  Más  területen  pedig  nem  gondolom,  hogy  nagy  változásokra  kényszerítené  a  zeneipart  a robotizáció  a  jövőben,  kisebb  változásokra  természetesen mindenki  számíthat,  ahogy  az  élet  egyéb  területein  is,  de egy  egész  iparágat  és  több  millió  ember  munkahelyét  befolyásoló átalakulás nem valószínű, hogy végbe fog menni. De  miért  is  aggódnánk  kedvenc  előadóinkért,  hiszen  ők is,  akárcsak  a  már  említett  pszichológusok,  az  érzelmeiket közvetítik,  amikkel  gyakran  tudunk  azonosulni  –  ezért  is  rajongunk  értük  annyira.  Képzeljük  el,  hogy  húsz-harminc  év múlva olyan érzelmes szövegeket próbálunk a magunkénak érezni,  amelyeket  számítógépek  vagy  mesterséges  intelligenciájú  robotok  írtak.  Számomra  ez  elképzelhetetlen,  mert az  emberek  nem  gondolom,  hogy  át  akarnának  hasonló  eseteket  élni,  és  ragaszkodni  fognak  a  legjobb  dalszövegírókhoz. Talán  mások  más  véleményen  vannak,  ám  számomra  így néz  ki  kedvenceink  jövője,  és  szívből  remélem,  hogy  nem  alakul  majd  másképp  az  élet,  hiszen  az  az  egész  világot  megváltoztatná, és nem a legjobb irányba. A zene és a zenészek iránti  szeretet  az  egyik  legjelentősebb  dolog,  ami  mindenkit összeköt a Földön, és talán békét teremthet a világban.

A cikket Nyári Borbála írta, amit ezúton is köszönünk.

 

 

Szegedi Melinda: Variációk egy témára

Miattam vesztek össze, egymással ordítoznak, de igazából mindketten rám dühösek. Nagyon
kell pisilnem… miért nem mentem ki, amikor még lehetett? Ha most átmegyek közöttük, azt pimaszságnak veszik, és talán egy pofont is lekevernek.
– A négyes az nem jegy! Próbáltam volna én gyerekkoromban négyest hazavinni! Az én családomban csak az ötöst fogadjuk el! Mondd meg a lányodnak, hogy a „jó” átlag, az
egyáltalán nem jó!
– Az én lányom?! Azt talán tőlem tanulta, hogy órákig lóg a telefonján, meg a neten?
Tanulás helyett?! Vagy, hogy elmosogatna maga után?
– Hát nem is tőlem! Én olvasok, kiállításokra járok, és nem azt a hülye zenét hallgatom.
Nyáron is minek kellett elengedned arra a koncertre?
Ha csendben vagyok, észre sem vesznek. Meg kellene halni. Simán, fájdalom nélkül.
Csendben elaludni örökre, aztán rögtön rájönnének, hogy hiányzom nekik.
– Látod mit tettél?! Miattad halt meg!
– Miattam?! Talán én írattam be zongorára? Meg németre? Meg mit tudom én mire?
– Nem bírta, hogy sosem foglalkozol vele. Hogy nem ülsz le vele tanulni, vagy meghallgatni, hogyan játszik.
– És miből, ha szabad kérdeznem? Miből járt volna ennyi különórára, ha én nem keresem meg az árát?!
Talán, ha bepisilnék, nem vennék észre, annyira egymással vannak elfoglalva. Nem is kellene az egészet beeresztenem, csak a felét. Ha elég sokáig veszeksznek, talán fel is szárad addigra.
Vagy eljátszanám, hogy elájultam, akkor nem is tehetek róla, hogy mi történt.
– Ez meg mi?! Te bepisiltél?! Már majdnem felnőtt és még mindig nem szobatiszta!
– Nem látod, hogy elájult? Szerintem epilepsziás. Emlékszel, az orvos is mondta, hogy az ultrahang-kép nem nagyon tetszik neki, de te erőltetted, hogy ez az első gyerek, meg bízzunk a szerencsében, hát most tessék!
– Meg kellene mutatni egy ideggyógyásznak vagy pszichiáternek, mit tudom én. Holnap vidd el a rendelőbe!
– Holnap nekem nem jó. Szerda, tudod, hogy estig bent vagyok.
Amikor Pirivel beszélgettünk, azt mondta, hogy ő már volt pszichológusnál. Tök kedves volt, meg minden, és azt javasolta neki, hogy találjon ki magának egy képzelt barátot. Kitalált egy
nyulat, illetve nem is kellett kitalálnia, mert már volt neki. Vele beszélgetett, vele aludt. Aztán látta a Gyalog-galoppot és onnantól mindig a vérnyúlról álmodott. Le is vitte a pincébe, mert
csak plüssből volt.
– Már megint ez a Piri! Ránk nem hallgatsz, de a barátnőd mindig mindent jobban tud.
-Talán a Piri ad neked enni, meg kimossa a koszos ruháidat? És mi van, ha azt mondja, hogy ugorj a kútba?
– Itt nincs kút.
– Feri, te szerencsétlen, ez csak egy mondás! Egyáltalán ki ez a Piri?Osztálytársa?
– Fenét! Piri nem is létezik. Csak kitalálta.

Biztosan az a baj, hogy már nem szeretik egymást. Persze mondják, hogy igen, de csak megszokásból. Nekem is mondják. Ha én szeretek valakit, akkor kedves vagyok vele, segítek
neki, örülök neki. A suliban Biblia-órán tanultuk, hogy az Úr azokat bünteti, akiket szeret.
Lehet, hogy jobb lenne, ha nem szeretnének.
– Mond, szeretsz te minket egyáltalán?
– Kiket minket?
– Engem meg a lányunkat?
– Persze, hogy szeretlek!
– Akkor miért kell hússzor megkérni, hogy vidd le azt a rohadt szemeteszsákot?
– Ez két különböző dolog. Ti meg a szemeteszsák.
– Köszönöm szépen! Még szerencse, hogy így látod!
Holnapra be kéne pakolni. Még át kell nézni töriből a fasizmust meg a kommunizmust, mert
Ede bá azt mondta, hogy mind a kettőt leveri rajtunk. Most nem fogok tudni tanulni, inkább
reggel korábban felkelek. Aludni sem fogok tudni. Akkor már inkább lássák, hogy tanulok.
Jegyzetelek is, ahogy szeretik.
– Megkérdezhetem, miért firkálod össze a könyvedet? Miért nem egy külön füzetbe írod
ki a lényeget? Ezt a könyvet így már nem fogják átvenni az antikváriumban.
– Miért most kezdtél tanulni? Most már aludni kéne. Én ilyen idős koromban már hét órakor az ágyban voltam.
– Csak darvadozol a könyv fölött. Ennek így semmi értelme. Fogmosás, aztán irány az ágy!
Le kéne lépni. Autóstoppal nem jutnék messzire, egy vonatjegy árát még csak össze tudnám szedni valahogy. Ha elmennék a gyámhivatalba, biztos megnéznék, hogy milyenek, aztán úgy
találnák, hogy normálisok és visszahoznának. Vagy kollégium! Ott is szigorúak, de ha egy idegen ordítozik az emberrel, azt könnyebb elviselni.
– Kollégium, mi?! Buli meg a haverok! Éjszakai kimaradás!
– Te is kollégista voltál, Feri.
– Éppen azért: tudom, hogy miről beszélek. Az ilyen lányokat mindenki ismerte, de senki sem tisztelte. Ha fiam lenne, az más, de így ki van zárva!
– Miért? Ott megtanítanák kesztyűbe dudálni. Tanulószoba, csendespihenő. Takarodó!
Ha nekem egyszer gyerekem lesz, azt biztosan nem fogom így nevelni. Nem fogom leordítani
a fejét mindenért. Olyanok leszünk, mint a barátok. Mindent normálisan megbeszélünk.
Megkérdezem, hogy milyen ruhát szeretne. Hogy milyen játékokat szeret. Hogy hova szeretne
menni hétvégén. A nagyszülőkhöz? Biztos? Na jó Kicsim, ha neked ez kell…
– Hát ez eléggé kihűlt már, ne melegítsük újra? Úgy volt, hogy délre jöttök, mi már ettünk.
– Mostál kezet? Anya nem mondta, hogy így illik? Nézd meg a körmödet!
– Várjál, amíg szedek a nagypapának, nem szép dolog tolakodni! Tessék!
– Mi az, hogy nem szereted? Meg sem kóstoltad. Hogy fogsz így nagyra nőni?!

Anyád is ilyen válogatós volt, aztán olyan satnya maradt, hogy a fiúk rá se néztek.
Kémiából tanultuk, hogy a spenót olyan savakat tartalmaz, amelyeket csak a felnőttek tudnak megemészteni, mert a gyerekeknek még nincsen rá enzimjük. Ők, ha megeszik,
megmérgeződnek, így ösztönösen utálják. A szülők ezért mindent bevetnek, hogy a gyerekekkel megetessék. Nem gonoszságból. Csak úgy gondolják, hogy velük is megetették annak idején, és mégis milyen szép, nagy, becsületes felnőtt vált belőlük.