Hat kor, hat filmstílus, egy elképesztő zene és egy testvérpár, aki ezt filmre vitte: ez a Felhőatlasz.

A történet az 1800-as évek közepén kezdődik és egészen a távoli jövőig vezeti a nézőt, miközben minden egyes kort más-más stílusban dolgoz fel, krimitől, a komédián keresztül, egészen a posztapokaliptikus sci-fi-ig. A cselekmény röviden: Míg a 18. század közepén, egy megbetegedett kereskedő (Jim Sturgess) próbál megküzdeni a Csendes-óceáni utazása alatt összeszedett betegségével és közben elengedni a korban teljesen elfogadott rasszizmusát egy potyautas rabszolgának köszönhetően, addig kevesebb, mint egy évszázaddal később egy melegsége miatt kitagadott, szegény, bár eléggé arrogáns zeneszerző (Ben Whishaw) bontogatja szárnyait egy másik, már kiöregedő félben lévő zeneszerző kezei alatt és őt visszatéréséhez segítve. Eközben 1973-ban San Franciscóban egy apja nyomdokaiba lépni akaró újságíró (Halle Berry) próbálja leleplezni egy nemsokára beindított atomerőmű körüli titkokat, 2012-ben pedig egy nagyzoló könyvkiadó (Jim Broadbent) kerül nagy gondba meggondolatlansága és egy kis bosszúra vágyó testvére miatt, aki tudta nélkül egy öregek otthonába záratja. Kicsit több mint egy évszázad múlva találkozunk újra. Itt egy eredetileg pincérnőnek szánt klón (Doona Bae) útját követhetjük végig egy forradalom élére állásáig, majd nagyjából kétszáz évvel később, a Föld megmaradt lakóinak istennőjeként láthatjuk újra. Itt a Föld szinte teljes lakossága kipusztult már egy ismeretlen eseménynek köszönhetően, és mikor egyiküknek (Tom Hanks) segítenie kell egy „jövőlátónak” (vagyis az emberiség azon fele egyik tagjának, akik a fennmaradt technológiát birtokolják), a kannibál konákok mellett saját démonát, vagy talán magát a hitük szerinti ördögöt, öreg Georgiet is le kell győznie túlélésükért. A film alapja egy David Mitchell által írt elég terebélyes, nagyjából 580 oldalas könyv, amit a Wachowski testvérek és Tom Tykver, a német rendező meglepően hűen adaptáltak. Bár sok helyen a sztori jelentősen le lett egyszerűsítve, a vége pedig sokak szerint felszínes és elnagyolt lett, ez – jobban belegondolva – szinte elkerülhetetlen volt, hisz mind a közízlésnek, mind egy nézhető időintervallumnak meg kellett felelnie a végeredménynek. A nagyjából három órás filmben pedig egy felesleges jelenet sincs, erre nem lehet panasz. Sikere azon is múlott, hogy ez a hat nagyon különböző történet egy kerek egészet alkosson és ennek a megoldását emberfeletti profizmussal végezték. Míg a történetek csak ritkán és szinte csak jelzésértékűen vannak összekötve, addig a mesteri vágás, a mindenhol visszatérő zene és színészek mind megerősítik a tudatot, hogy ez bizony egy világ. Az utóbbihoz jegyzem meg: elképesztő sminkesek és színészi munkák kellettek, még többszöri újranézésre is jó játék az keresgélni, hogy melyik karakter melyik színészt rejti. A film persze nem tökéletes, sőt kifejezetten megosztotta nézőközönségét, így nem beszélhetek róla kizárólag szuperlatívuszokban. A néhány (könyvet nem ismerőknek) meglepően brutális jelenet és fordulat ellenére ez a film hozza a hollywoodi naivitást és az epikussághoz való ragaszkodást. Véleményem szerint túlzottan éles határt vág fekete és fehér, jó és rossz közé, és pláne az alapművet ismerve túl kevésszer hagyja, hogy a realitást kölcsönző keserűség eluralkodjon rajtunk. Persze ez amiatt is fontos volt, mivel az alapjául szolgáló könyv nyers őszintesége valószínűleg eladhatatlan lett volna, márpedig így sem, vagy csak alig hozta vissza óriási költségeit. (Egy példa egy jelentős és szerintem zavaró változtatásra, bár szigorúan SPOILERES: míg a filmben a közeli jövőben az ellenállás egy drámai csatában esik el, bár célját eléri, miszerint az emberek figyelmét felhívja arra, hogy a klónok nem is különböznek an – nyira az emberektől, addig könyvben a végén kiderül, hogy a látszólagos összeesküvés egyedüli célja az volt, hogy az emberekben bizalmatlanságot keltsenek a fabrikánsok, vagyis a klónok iránt egy új törvény kapcsán, Sonmit pedig céljuk elérését követően szándékosan elfogatják és kivégeztetik.) A film inspiráló mivolta viszont sok embernek pont ebben a naivitásban rejlik, hisz üzenete, hogy akármilyen rossznak is látszik a helyzet, akármennyire is nem látjuk a kiutat az emberiség kegyetlenségéből, az emberi jóság, ha néhol megbújva is, de mindenhol ott van, és hogy akármennyire is aprónak érezzük magunkat, mind egy nagyobb egész része vagyunk, eléggé motiváló. Végérvényben ez a film egy monumentális, eközben karakterein keresztül mégis borzasztóan személyes, lelkesítő történetet mesél el. Garantáltan segít visszaszerezni az ember emberiségbe vetett hitét, miközben szemet gyönyörködtető látványban részesíti a nézőt. Ha viszont kíváncsi lennél a megjelenített témák komolyabb és nyersebb kidolgozására, ajánlom, hogy olvasd el a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem bírod majd letenni – bár a film zenéjének meghallgatása így is erősen ajánlott.