Hat kor, hat filmstílus, egy elképesztő zene és egy testvérpár, aki ezt filmre vitte: ez a Felhőatlasz.

A történet az 1800-as évek közepén kezdődik és egészen a távoli jövőig vezeti a nézőt, miközben minden egyes kort más-más stílusban dolgoz fel, krimitől, a komédián keresztül, egészen a posztapokaliptikus sci-fi-ig. A cselekmény röviden: Míg a 18. század közepén, egy megbetegedett kereskedő (Jim Sturgess) próbál megküzdeni a Csendes-óceáni utazása alatt összeszedett betegségével és közben elengedni a korban teljesen elfogadott rasszizmusát egy potyautas rabszolgának köszönhetően, addig kevesebb, mint egy évszázaddal később egy melegsége miatt kitagadott, szegény, bár eléggé arrogáns zeneszerző (Ben Whishaw) bontogatja szárnyait egy másik, már kiöregedő félben lévő zeneszerző kezei alatt és őt visszatéréséhez segítve. Eközben 1973-ban San Franciscóban egy apja nyomdokaiba lépni akaró újságíró (Halle Berry) próbálja leleplezni egy nemsokára beindított atomerőmű körüli titkokat, 2012-ben pedig egy nagyzoló könyvkiadó (Jim Broadbent) kerül nagy gondba meggondolatlansága és egy kis bosszúra vágyó testvére miatt, aki tudta nélkül egy öregek otthonába záratja. Kicsit több mint egy évszázad múlva találkozunk újra. Itt egy eredetileg pincérnőnek szánt klón (Doona Bae) útját követhetjük végig egy forradalom élére állásáig, majd nagyjából kétszáz évvel később, a Föld megmaradt lakóinak istennőjeként láthatjuk újra. Itt a Föld szinte teljes lakossága kipusztult már egy ismeretlen eseménynek köszönhetően, és mikor egyiküknek (Tom Hanks) segítenie kell egy „jövőlátónak” (vagyis az emberiség azon fele egyik tagjának, akik a fennmaradt technológiát birtokolják), a kannibál konákok mellett saját démonát, vagy talán magát a hitük szerinti ördögöt, öreg Georgiet is le kell győznie túlélésükért. A film alapja egy David Mitchell által írt elég terebélyes, nagyjából 580 oldalas könyv, amit a Wachowski testvérek és Tom Tykver, a német rendező meglepően hűen adaptáltak. Bár sok helyen a sztori jelentősen le lett egyszerűsítve, a vége pedig sokak szerint felszínes és elnagyolt lett, ez – jobban belegondolva – szinte elkerülhetetlen volt, hisz mind a közízlésnek, mind egy nézhető időintervallumnak meg kellett felelnie a végeredménynek. A nagyjából három órás filmben pedig egy felesleges jelenet sincs, erre nem lehet panasz. Sikere azon is múlott, hogy ez a hat nagyon különböző történet egy kerek egészet alkosson és ennek a megoldását emberfeletti profizmussal végezték. Míg a történetek csak ritkán és szinte csak jelzésértékűen vannak összekötve, addig a mesteri vágás, a mindenhol visszatérő zene és színészek mind megerősítik a tudatot, hogy ez bizony egy világ. Az utóbbihoz jegyzem meg: elképesztő sminkesek és színészi munkák kellettek, még többszöri újranézésre is jó játék az keresgélni, hogy melyik karakter melyik színészt rejti. A film persze nem tökéletes, sőt kifejezetten megosztotta nézőközönségét, így nem beszélhetek róla kizárólag szuperlatívuszokban. A néhány (könyvet nem ismerőknek) meglepően brutális jelenet és fordulat ellenére ez a film hozza a hollywoodi naivitást és az epikussághoz való ragaszkodást. Véleményem szerint túlzottan éles határt vág fekete és fehér, jó és rossz közé, és pláne az alapművet ismerve túl kevésszer hagyja, hogy a realitást kölcsönző keserűség eluralkodjon rajtunk. Persze ez amiatt is fontos volt, mivel az alapjául szolgáló könyv nyers őszintesége valószínűleg eladhatatlan lett volna, márpedig így sem, vagy csak alig hozta vissza óriási költségeit. (Egy példa egy jelentős és szerintem zavaró változtatásra, bár szigorúan SPOILERES: míg a filmben a közeli jövőben az ellenállás egy drámai csatában esik el, bár célját eléri, miszerint az emberek figyelmét felhívja arra, hogy a klónok nem is különböznek an – nyira az emberektől, addig könyvben a végén kiderül, hogy a látszólagos összeesküvés egyedüli célja az volt, hogy az emberekben bizalmatlanságot keltsenek a fabrikánsok, vagyis a klónok iránt egy új törvény kapcsán, Sonmit pedig céljuk elérését követően szándékosan elfogatják és kivégeztetik.) A film inspiráló mivolta viszont sok embernek pont ebben a naivitásban rejlik, hisz üzenete, hogy akármilyen rossznak is látszik a helyzet, akármennyire is nem látjuk a kiutat az emberiség kegyetlenségéből, az emberi jóság, ha néhol megbújva is, de mindenhol ott van, és hogy akármennyire is aprónak érezzük magunkat, mind egy nagyobb egész része vagyunk, eléggé motiváló. Végérvényben ez a film egy monumentális, eközben karakterein keresztül mégis borzasztóan személyes, lelkesítő történetet mesél el. Garantáltan segít visszaszerezni az ember emberiségbe vetett hitét, miközben szemet gyönyörködtető látványban részesíti a nézőt. Ha viszont kíváncsi lennél a megjelenített témák komolyabb és nyersebb kidolgozására, ajánlom, hogy olvasd el a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem bírod majd letenni – bár a film zenéjének meghallgatása így is erősen ajánlott.

Miattam vesztek össze, egymással ordítoznak, de igazából mindketten rám dühösek. Nagyon
kell pisilnem… miért nem mentem ki, amikor még lehetett? Ha most átmegyek közöttük, azt pimaszságnak veszik, és talán egy pofont is lekevernek.
– A négyes az nem jegy! Próbáltam volna én gyerekkoromban négyest hazavinni! Az én családomban csak az ötöst fogadjuk el! Mondd meg a lányodnak, hogy a „jó” átlag, az
egyáltalán nem jó!
– Az én lányom?! Azt talán tőlem tanulta, hogy órákig lóg a telefonján, meg a neten?
Tanulás helyett?! Vagy, hogy elmosogatna maga után?
– Hát nem is tőlem! Én olvasok, kiállításokra járok, és nem azt a hülye zenét hallgatom.
Nyáron is minek kellett elengedned arra a koncertre?
Ha csendben vagyok, észre sem vesznek. Meg kellene halni. Simán, fájdalom nélkül.
Csendben elaludni örökre, aztán rögtön rájönnének, hogy hiányzom nekik.
– Látod mit tettél?! Miattad halt meg!
– Miattam?! Talán én írattam be zongorára? Meg németre? Meg mit tudom én mire?
– Nem bírta, hogy sosem foglalkozol vele. Hogy nem ülsz le vele tanulni, vagy meghallgatni, hogyan játszik.
– És miből, ha szabad kérdeznem? Miből járt volna ennyi különórára, ha én nem keresem meg az árát?!
Talán, ha bepisilnék, nem vennék észre, annyira egymással vannak elfoglalva. Nem is kellene az egészet beeresztenem, csak a felét. Ha elég sokáig veszeksznek, talán fel is szárad addigra.
Vagy eljátszanám, hogy elájultam, akkor nem is tehetek róla, hogy mi történt.
– Ez meg mi?! Te bepisiltél?! Már majdnem felnőtt és még mindig nem szobatiszta!
– Nem látod, hogy elájult? Szerintem epilepsziás. Emlékszel, az orvos is mondta, hogy az ultrahang-kép nem nagyon tetszik neki, de te erőltetted, hogy ez az első gyerek, meg bízzunk a szerencsében, hát most tessék!
– Meg kellene mutatni egy ideggyógyásznak vagy pszichiáternek, mit tudom én. Holnap vidd el a rendelőbe!
– Holnap nekem nem jó. Szerda, tudod, hogy estig bent vagyok.
Amikor Pirivel beszélgettünk, azt mondta, hogy ő már volt pszichológusnál. Tök kedves volt, meg minden, és azt javasolta neki, hogy találjon ki magának egy képzelt barátot. Kitalált egy
nyulat, illetve nem is kellett kitalálnia, mert már volt neki. Vele beszélgetett, vele aludt. Aztán látta a Gyalog-galoppot és onnantól mindig a vérnyúlról álmodott. Le is vitte a pincébe, mert
csak plüssből volt.
– Már megint ez a Piri! Ránk nem hallgatsz, de a barátnőd mindig mindent jobban tud.
-Talán a Piri ad neked enni, meg kimossa a koszos ruháidat? És mi van, ha azt mondja, hogy ugorj a kútba?
– Itt nincs kút.
– Feri, te szerencsétlen, ez csak egy mondás! Egyáltalán ki ez a Piri?Osztálytársa?
– Fenét! Piri nem is létezik. Csak kitalálta.

Biztosan az a baj, hogy már nem szeretik egymást. Persze mondják, hogy igen, de csak megszokásból. Nekem is mondják. Ha én szeretek valakit, akkor kedves vagyok vele, segítek
neki, örülök neki. A suliban Biblia-órán tanultuk, hogy az Úr azokat bünteti, akiket szeret.
Lehet, hogy jobb lenne, ha nem szeretnének.
– Mond, szeretsz te minket egyáltalán?
– Kiket minket?
– Engem meg a lányunkat?
– Persze, hogy szeretlek!
– Akkor miért kell hússzor megkérni, hogy vidd le azt a rohadt szemeteszsákot?
– Ez két különböző dolog. Ti meg a szemeteszsák.
– Köszönöm szépen! Még szerencse, hogy így látod!
Holnapra be kéne pakolni. Még át kell nézni töriből a fasizmust meg a kommunizmust, mert
Ede bá azt mondta, hogy mind a kettőt leveri rajtunk. Most nem fogok tudni tanulni, inkább
reggel korábban felkelek. Aludni sem fogok tudni. Akkor már inkább lássák, hogy tanulok.
Jegyzetelek is, ahogy szeretik.
– Megkérdezhetem, miért firkálod össze a könyvedet? Miért nem egy külön füzetbe írod
ki a lényeget? Ezt a könyvet így már nem fogják átvenni az antikváriumban.
– Miért most kezdtél tanulni? Most már aludni kéne. Én ilyen idős koromban már hét órakor az ágyban voltam.
– Csak darvadozol a könyv fölött. Ennek így semmi értelme. Fogmosás, aztán irány az ágy!
Le kéne lépni. Autóstoppal nem jutnék messzire, egy vonatjegy árát még csak össze tudnám szedni valahogy. Ha elmennék a gyámhivatalba, biztos megnéznék, hogy milyenek, aztán úgy
találnák, hogy normálisok és visszahoznának. Vagy kollégium! Ott is szigorúak, de ha egy idegen ordítozik az emberrel, azt könnyebb elviselni.
– Kollégium, mi?! Buli meg a haverok! Éjszakai kimaradás!
– Te is kollégista voltál, Feri.
– Éppen azért: tudom, hogy miről beszélek. Az ilyen lányokat mindenki ismerte, de senki sem tisztelte. Ha fiam lenne, az más, de így ki van zárva!
– Miért? Ott megtanítanák kesztyűbe dudálni. Tanulószoba, csendespihenő. Takarodó!
Ha nekem egyszer gyerekem lesz, azt biztosan nem fogom így nevelni. Nem fogom leordítani
a fejét mindenért. Olyanok leszünk, mint a barátok. Mindent normálisan megbeszélünk.
Megkérdezem, hogy milyen ruhát szeretne. Hogy milyen játékokat szeret. Hogy hova szeretne
menni hétvégén. A nagyszülőkhöz? Biztos? Na jó Kicsim, ha neked ez kell…
– Hát ez eléggé kihűlt már, ne melegítsük újra? Úgy volt, hogy délre jöttök, mi már ettünk.
– Mostál kezet? Anya nem mondta, hogy így illik? Nézd meg a körmödet!
– Várjál, amíg szedek a nagypapának, nem szép dolog tolakodni! Tessék!
– Mi az, hogy nem szereted? Meg sem kóstoltad. Hogy fogsz így nagyra nőni?!

Anyád is ilyen válogatós volt, aztán olyan satnya maradt, hogy a fiúk rá se néztek.
Kémiából tanultuk, hogy a spenót olyan savakat tartalmaz, amelyeket csak a felnőttek tudnak megemészteni, mert a gyerekeknek még nincsen rá enzimjük. Ők, ha megeszik,
megmérgeződnek, így ösztönösen utálják. A szülők ezért mindent bevetnek, hogy a gyerekekkel megetessék. Nem gonoszságból. Csak úgy gondolják, hogy velük is megetették annak idején, és mégis milyen szép, nagy, becsületes felnőtt vált belőlük.