A nyugati orvoslás a történelem során

Az 1340-es években Európa lakosságának egyharmada pestisben halt meg, és a járvány az 1420-as években is pusztított a kontinensen. Az 1520-as években az Azték Birodalom bukásához a hódító európaiak által bevitt himlő is nagyban hozzájárult. Az 1620-as és az 1720-as években ismét pestisjárvány söpört végig Európán és gyarmatain. 1820-ban a kolera, 1920 körül pedig a spanyolnátha és Los Angelesben tüdőgyulladás-járvány pusztította a lakosságot. Biztos sokan látták a mémet, amely még a koronavírus-járvány megjelenése előtt jósolt meg egy újabb nagy betegséget a 20-as évekre. A jóslat végül bebizonyosodott, de ez a cikk nem összeesküvés-elméletekről szól. Ez a cikk arról szól, hogy ezeket a betegségeket hogyan kezelték a történelem korábbi századaiban.

Az ókori görögök szerint az egészség a négy fő testnedv, a vér, a sárga és fekete epe, valamint a nyák egyensúlyától függött. Ha ez az egyensúly felbomlott, akkor az adott egyén megbetegedett, így a görög orvosok sokszor vágtak eret a betegen vagy adtak neki hánytatót. A görögök főként az egyiptomiaktól tanulták az orvostudományukat (akikre Homérosz a legnagyobb gyógyítókként hivatkozott), és jóval időszámításunk kezdete előtt már tudtak fertőtleníteni, szorítókötést készíteni, és műtéteket végrehajtani. Az i.e IV. században itt praktizált Hippokratész, akinek a nevét viselő esküt, mely szerint minden életet megpróbálnak megmenteni, az orvosok még ma is leteszik.
Rómában a sebészet volt kifejezetten fejlett. Ma már több mint 200 olyan orvosi műszert ismerünk, amiről tudjuk, hogy a rómaiak ismerték őket. Ezen kívül használtak protéziseket és akár már agyműtéteket is tudtak sikerrel végrehajtani.

A Nyugat-Római Birodalom bukása után, a korai középkorban, sok más tudománnyal együtt az orvostudományban felhalmozódott tudás nagy része elveszett; szintje lesüllyedt. Az antik orvoslás (és egyébként sok más tudomány) forrásai Bagdadban maradtak fenn, ahol sok görög és római írást arabra fordítottak. Ezt kezdték el visszafordítani latinra a szerzetesek a virágzó középkorban, így ők lettek az első orvosok. Az egyház viszont a cluny reformok után attól félve, hogy a szerzetesek elvilágiasodnak, megtiltották nekik a praktizálást. A késő középkorban ugyan már voltak egyetemet végzett orvosok, őket általában a gazdagok alkalmazták, az átlag lakosság pedig inkább a kuruzslókhoz és bábákhoz fordult.
A fekete halál, vagyis a pestis nem az 1300-as években ütötte fel a fejét először Európában, ám kontinens lakossága ekkor találkozott először ilyen sebességgel terjedő, és ilyen halálos fertőzéssel. A kor szellemiségének megfelelően eleinte egyértelműnek tűnt a megoldás: az emberek vég nélkül fohászkodtak Istenhez azért, hogy vessen véget ennek a büntetésnek. A járvány viszont még évekig folytatódott és a korabeli orvostudomány sem tudott neki gátat szabni.
A késő középkori orvostudomány mára már hírhedté vált. A pestisjárványok idejében praktizáló orvosok főként érvágással és a bubók felmetszésével próbáltak gyógyítani. A kor tévhite volt még, hogy a betegség a rossz levegővel terjed, így az orvosok többször nagy, gyógyfüves tüzeket raktak a városok közepén, hogy ezzel tisztítsák az atmoszférát, és a saját maszkjukba is ilyen gyógyfüveket tettek.
Ekkor alakult ki a karantén gondolata is. Bár az emberek eleve nem nagyon mentek ki a házukból (gondolhatunk itt Boccaccio Dekameronjára), a XIV. század végén elkezdett kibontakozni a vesztegzárak rendszere is. Londonban a beteg családoknak 40 napig otthon kellett maradniuk, de Franciaországban volt példa egész városok lezárására is. Innen ered a quarantine kifejezés, ami a latin negyvenet jelentő szóból származik.

Bár a kultúrtörténetben a nagy földrajzi felfedezések hatalmas fordulópontot jelentettek, az orvostudományban erre még várni kellett. Az egyház szigorúan tiltotta a boncolást, így nagyon lassan haladt előre a tudomány (1543-ban egy Vesalius nevű orvos állított össze egy könyvet az emberi testről a titokban végzett boncolásaiból tanultak alapján. Ez a könyv, Az emberi test felépítéséről, hosszú éveken át segítette az orvosokat). Bár már műtétekhez elkezdték borral fertőtleníteni az orvosi eszközöket, ami előrelépést jelentett, a legfőbb módszer továbbra is az érvágás volt. Az orvosok ritkán vizsgálták magukat a betegeket, inkább az érdekelte őket, amit a páciensek kiadtak magukból.
Gyógyfüvek terén már a középkortól kezdve profik voltak az orvosok. Nagyon sok gyógyfüvet már egészen korán is úgy használtak, mint ahogy ma is használják őket a természetes gyógyászatban. A korai gyógyszerekbe viszont ezeken a gyógyfüveken kívül egészen bizarr összetevők is kerültek, például a mitikus unikornis szarva, élő lárvák, vagy állati csontok. Emellett később használtak porlasztott múmiákat, azok koponyáját, akik erőszakos halált haltak (epilepszia ellen), vagy akár oroszlánzsírt is. (Ha valaki e kor orvostudományáról szeretne átfogóbb képet kapni, azoknak ajánlom a Pharmacopoeia Londinensis-t, egyenesen 1618-ból. Nicholas Culpeper a könyvében egy londoni gyógyszertáron keresztül mutatja be a korabeli orvoslást. A könyv pdf-ben elérhető online, csak a shakespeari angollal kell megküzdeni.) Azokat a nőket, akik ilyen módszerekkel gyógyítottak, gyakran boszorkánynak hitték. Innen ered az a mesemotívum is, hogy a boszorkány mindenféle gyomorforgató összetevőket katyvaszt össze a bájitalaiban.
Az igazi áttörést a XVII. század végi és XVIII. század eleji változások hozták meg. Az egyház szerepe egyre jobban visszaszorult, és nagyobb teret nyert a tudomány. Ez a XVIII. században teljesedett ki a felvilágosodásban.

 

Egyre több és pontosabb tanulmány jelent meg az emberi test működésével kapcsolatban, amivel az orvosok egyre hatékonyabban tudták gyógyítani a betegeiket. A kor legjelentősebb újításai közé tartoznak a sztetoszkóp megalkotása vagy a gyermekszülés folyamatainak feltárása.
Az orvosok figyelme kezdett a psziché felé is fordulni. Elmegyógyintézetek nyíltak, ahol gyakran jeges fürdőkkel vagy sokkterápiával kezelték a betegeket.

A modern orvostudomány felé tett első igazi lépést Edward Jenner, a feketehimlő elleni védőoltása jelentette, 1796-ban. A XIX. században pedig robbanásszerűen indult fejlődésnek az orvoslás. Műtétekhez elkezdtek érzéstelenítést használni, és az orvosok fertőtlenítették eszközeiket, amikkel műtöttek. Felismerték továbbá, hogy a betegségek nem rossz levegővel, hanem például cseppfertőzéssel terjednek. Így még aktuálisabbá vált a városok túlzsúfoltságának csökkentése, a szennyvíz elvezetése és a szemét összegyűjtése.

A közegészségügy is folyamatosan javult. 1855-ben Massachussets-ben, 1874-ben pedig Poroszországban vezették be a kötelező védőoltásokat, így a korábban halálos betegségek jó részét képesek lettek korlátozni az orvosok.
Az orvoslásra a XIX. század végére már komoly ipar épült, és a XX. századra már kezdett testet ölteni az az orvostudomány, amit ma ismerünk. 1913-ban megjelent az első röntgen, és így az orvosok kevésbé invazív módszerekkel tudták vizsgálni a betegeiket. 1928-ban Alexander Fleming felfedezte a penicillint, amellyel már egy betegnek sokkal jobb esélyei voltak a túlélésre. Megindult a gyógyszerek, például az aszpirin tömeggyártása, így egyre szélesebb körben tudtak az emberek gyors és hatékony gyógyszerekhez jutni. A biokémia tudománya is rohamos fejlődésnek indult az 1950-es években.
A XX. század második felében a tudomány fejlődése egyre dinamikusabbá vált, és az utóbbi 50 évben nyerte el az orvoslás azt a formáját, ahogy ma is ismerjük azt.

 

A cikk Varga Flóra munkája.